Barni és Dzsoni

Rózsika kezdetben csak kutyasétáltatót keresett. A lábtörése utáni héten kicsit szégyenkezve adta fel a hirdetést az egyik román nyelvű reklámújságba, amelyet a szomszédasszonyával vetetett meg egy tej és egy kenyér áráért. A napilapban, amelyet minden reggel házhoz hozott a postás, nem merte közzétenni, hogy mire, pontosabban kire van szüksége, mert attól tartott, hogy felismerik. Amúgy is rendszerint furcsán néztek rá az emberek, amikor két négylábú társa, egy nagy testű barna és egy kisebb fekete kutya kíséretében a piacra indult. Barnit, a nagyobbikat sok évvel ezelőtt, még „zsebkutyus” korában a tömbháza előtti bokorban találta, a kicsi „fehér zoknis” feketével, Dzsonival pedig múlt karácsonykor egy vidéki barátnője ajándékozta meg. Különleges kapcsolata volt az állatokkal, úgy érezte, jobban megértik, mint a pár utcával odébb lakó lánya és veje. Ágyhoz kötötten azonban képtelen volt gondoskodni róluk.

– Azt hittem, román fiatalok jelentkeznek majd a hirdetésre, és nagyon meglepődtem, amikor egy Aranka nevű lány mutatkozott be a megadott telefonszámon – fogott a mesélésbe, miután sikerült rávennem, hogy, ha álnéven is, de ossza meg olvasóinkkal történetét. – Elhívtam magamhoz a kis hölgyet teára, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nagyon rokonszenvesnek tűnt már az első pillanatban, és ez az érzés csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy egyetemista, és egy székelyföldi kisvárosból költözött Marosvásárhelyre. Naponta kétszer jött el hozzám, hogy levigye a kutyusokat, korán reggel és szürkület után. Barni és Dzsoni egyből elfogadták, megérezték a belőle áradó szeretetet. Kisnyugdíjas vagyok, naponta csak pár lejt tudtam fizetni a sétáltatásért, de azt mondta, neki így is megéri. Miután felépültem, megkérdezte, hogy eljöhet-e még a kutyusokhoz. Egyre jobban összebarátkoztunk, színházba, hangversenyre is el-eljött velem. Oda, persze, Dzsoniék nélkül – kacagta el magát Rózsika, aztán pillanatnyi szünet után komorabban folytatta. – Egy alkalommal nagyon feldúltan kopogtatott be hozzám. Elmondta, hogy a lakást, amelyet két másik lánnyal bérelt, el akarja adni a tulajdonos, és a hónap végéig el kell költözniük. Tél vége volt, az az időszak, amikor a legtöbb, diákok számára meghirdetett albérlet már elkelt. Nem sokat gondolkoztam, felajánlottam, hogy befogadom a nagyszobába. Végül aztán az egyik barátnője is hozzám költözött. 

– Hiba volt?

– Félig-meddig. A másik lányt is meg kellett volna ismernem, mielőtt meghozom ezt a döntést. Azelőtt sosem volt albérlőm, akkor azonban nagyon fellelkesített az új helyzet. Főleg annak örültem, hogy még több időt tölthetek Arankával, úgy, hogy közben segítek is neki. Olyan anyai ösztönök törtek elő belőlem, amelyeket a lányommal szemben valahogy mindig elfojtottam. Máig sem jöttem rá, hogy miért… Talán túl fiatal voltam, talán túl önző…

– Mi volt a gond a másik lánnyal?

– Először is az, hogy cigarettázott. Többször kértem, hogy a lakásban ne gyújtson rá, mert nem bírom a füstöt, mégsem bírta megállni. Hiába szellőztettem gyakran, az a szoba is dohányfüstszagú lett, amelyben én aludtam. Az is zavart, hogy éjjel járogatott haza, volt, amikor fiúk társaságában. Rossz alvó vagyok, a legkisebb neszre is azonnal felébredek, a leányzó viháncolására pedig menetrendszerűen felriadtam. Arankával egyébként soha nem volt gond, ő ugyanolyan kedves és segítőkész maradt, mint amilyennek megismertem. A másik lányt is érte tűrtem el. Egyszer azonban betelt a pohár.

– Mi történt?

– Éppen benyitottam a konyhába, amikor megláttam, hogy belerúg Dzsoniba. Csak úgy, kedvtelésből. Annyira fájt nekem az a mozdulat… Az én kutyáim sosem kaptak verést, éppen ezért szelídek és bíznak az emberekben. A kicsi feketém meg is lepődött egy pillanatra, aztán lesunyta a fejét, és beszaladt az asztal alá. A leányzó aznap már pakolt. Aranka úgy szégyellte magát miatta, hogy ő is elköltözött. Azóta vele sem találkoztam. Csak néha hív fel telefonon. De a vele való kapcsolatom is megváltozott. Sohasem mesél magáról, udvariasan, távolságtartóan érdeklődik a hogylétem felől, aztán gyorsan elköszön.

– Nem gondolt arra, hogy új albérlőket keressen? 

– Nincs az a pénz, amiért megkockáztatnék egy hasonló helyzetet – nézett rám szigorúan, aztán újra kisimultak a vonásai. – Most újra hármasban éldegélünk Barnival és Dzsonival. Talán furcsának tűnik, de tudom, hogy náluk igazibb társat úgysem találhatok.