Balkán: földrajz, történelem, kultúra

 Régi igényemnek és elképzelésemnek tettem eleget, amikor hátizsákosan ellátogattam a Balkán-félsziget albánok lakta országaiba. A velünk együtt élő közösségekkel általában párhuzamos az életünk, pedig jobban meg kellene ismernünk azokat a kultúrákat (is), amelyek életterünk meghatározói, befolyásolói. Nincs olyan romániai, erdélyi, magyar történelem és lét, amely a múltban és a jelenben bizonyos mértékig ne kapcsolódna a szomszédos Balkán-félsziget örökségéhez, a balkanizmus pejoratív fogalmához, egyúttal értékmegőrző szerepéhez. 

Albán Balkán – ezt a tömör és lényegretörő közös címet adhatom sorozatban megjelenő írásaimnak. A Balkán, majd az albán kifejezések és a mögöttük megbúvó információk tisztázását, egyes megtapasztalt jellegzetességek ismertetését követően további írásaimban Albánia, Észak-Macedónia és Koszovó fővárosaiba és egyes tájaira kalauzolom el az olvasót. A balkáni kontrasztok jegyében pedig végigkövethetjük néhány emblematikus albán személyiség, az abszolút kommunista Enver Hodzsa és a teljes mértékben keresztény Szent Teréz anya örökségét.

 Tehát célunk lehet minél többet megtudni a Balkánról, hiszen mi magunk is kapcsolatban állunk vele, és néhol „balkanizálódásnak” vagyunk kitéve. Ezúttal nem a görög, nem a török, nem a szláv, hanem az albán Balkán jobb megismerését tűzzük feladatul. Az egyik valószínű, de a román történetírásban marginalizálódott forgatókönyv szerint valamikor a Dunától délre jó együttélést alakítottak ki az albán és a román népek, csakhogy előbbiek nem északra, hanem még délebbre vándoroltak. Nemrég olvashattuk, hogy Dan Alexe író, nyelvész és filmrendező szerint a román nyelv rokona az albánnak, a román nép pedig a Balkán-félszigeten alakult ki, a mai Bulgária és Észak-Macedónia vidékein. „A román nyelvnek az albánnal és a macedo-bolgárral való strukturális azonossága nem lehet a véletlen gyümölcse” – állapítja meg a szerző. Véleménye szerint ez az azokat beszélő népek huzamosabb idejű együttélésének a bizonyítéka, aminek a színhelye csakis a Balkán-félsziget központi része lehetett. Megjegyzendő, hogy az albán nyelv nem tartozik a szláv nyelvek csoportjába, hanem a göröggel együtt a paleo-balkán nyelvcsoportot alkotja.

Nem tisztem sem igazságot szolgáltatni, sem teljes leírást, átfogó ismertetést adni a balkáni, avagy az albán sajátosságokról. Csupán közvetlenül tapasztalt néhány átélésemet és következtetésemet tudatosítom magamnak, és osztom meg az olvasóval. Már csak azért is, mert az albán tengerpart gyönyörűsége, megközelíthetősége egyre többeket foglalkoztat mifelénk is.

Először a Balkán, balkanizmus fogalmát kell tisztáznunk. Balkán névvel szokás jelölni, egy régiónak lehet tekinteni a Balkán-félsziget területét. A névadó Balkán-hegység (Stara Planina) átszeli Bulgáriát a Fekete-tengertől a szerb határig. Földrajzilag az északi határt leginkább a Duna vonalánál vonják meg, ilyen értelemben földrajzilag csak Dobrudzsa tartozik a Balkán térséghez, történelmi-kulturális vonatkozásban azonban a hosszú ideig török hatásnak kitett Regát (Moldva, Havasalföld) is. Földrajzi értelemben napjainkban hét ország teljes területe része a Balkánnak: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Görögország, Koszovó, Montenegró, Észak-Macedónia. Emellett Szerbia legnagyobb része, Horvátország jelentős része és az európai Törökország is, valamint Szlovénia déli része, egynegyede és kisebb mértékben (5%) Románia: Dobrudzsa és a Brăilai-szigetek. Összesen 12 ország teljes vagy részterülete képezi a mai Balkánt, Balkán-félszigetet. Nyugat-Balkánt alkotja a volt Jugoszlávia (Szlovénia nélkül) balkáni területe Albániával együtt. Horvátország nem pártolja ezt a kifejezést mint az Európai Unió tagállama, és a Délkelet-Európa meghatározást részesíti előnyben. 

 A Balkán-félsziget pontos határainak a meghatározása igen bonyolult, már csak azért is, mert egyes országok (Szlovénia, Horvátország, Románia) nem szívesen veszik, ha balkániságukat hangsúlyozzák. Románia Balkánhoz való tartozásának mértéke vitatott, e tekintetben több álláspont ütközik. A Dunától északra fekvő területek ugyan földrajzilag nem tartoznak ide, viszont hosszú ideig, a 15. század végétől a 19. század végéig az oszmán (török) birodalom hatása alatt léteztek. Ez vitathatatlan, csak az vitatható, hogy – dákoromán elmélet ide vagy oda – az órománok lakta Balkán-félszigetről nem vonultak-e észak felé a Dunán túlra. Ráadásul nyugodtan kijelenthető, hogy a román kultúra számos balkáni elemet tartalmaz. A balkanizmus fogalmához sokszor a felszínes, igénytelen, rendezetlen, öntörvényű, civilizálatlan stb. fogalmakat társítják, márpedig évszázadokkal ezelőtt az Európából Konstantinápolyba utazó mindezt már a Duna átlépése előtt tapasztalhatta, akarva-akaratlanul észrevéve a szemet, lelket és eszet sértő kontrasztokat. Nem feledve a keleti ember értékeit, vendégszeretetét és vallásosságát, valamint azt sem, hogy a nyugati és a keleti világ között elhelyezkedő Balkán a nyugati kultúrához való felzárkózáshoz is tett erőfeszítéseket. Napjainkban, az új évezred küszöbén mindannyian idehaza tapasztalhatjuk ezt az egyveleget, az ügyeskedők („smekker”) és a Nyugatot majmolók tömegeit. A nagy színműíró, Ion Luca Caragiale örök érvényű öniróniája a „homo balcanicus” romániai sajátosságait testesíti meg, és ma is kiemelt népszerűségnek örvend.

A fentiek alapján a közember legyinthet a balkanizmus, e pejoratívnak tartott kifejezés hallatán, hogy az barbár és primitív. Nahát, teljes mértékben tudatlan az, aki ennél az érzésnél megreked! A Balkán-félsziget ugyanis az emberiség történelmében és különösen Európa ókori kultúrájának a megőrzésében irigylésre méltó küldetést és szerepet töltött be, és annak maradványai lépten-nyomon fellelhetők ma is. Délkelet-Európa minden szögletében római és bizánci műemlékek hirdetik a dicső múltat, európaiságunkat, keresztény értékeinket, kulturális örökségünket. Az európai embernek büszkének kell lennie erre a hatalmas és felbecsülhetetlen értékű örökségre. Arra a tényre, hogy amikor Európa nyugati fele vált barbárrá („balkániasodott el”), akkor éppen a keleti rész őrizte meg azokat az értékeket, amelyek továbbvitték az európaiságunkat. Az már más kérdés, hogy – a földrajzi adottságokból adódóan – az ezeréves bizánci uralmat közel fél évezredes oszmán befolyás követte. Vajon milyen világban élnénk ma, ha a népvándorlás Európa keleti felét érintette volna, az iszlám térhódítás pedig nyugaton teljesedett volna be? De az is kérdés, hogy milyen lenne a mai Buda vagy Bécs, ha 450 évig török helytartóság, vilajet uralta volna? És vajon mi lesz újabb ötszáz (vagy száz) év múlva, korunk Európájának demográfiai, migrációs folyamatait és jogi értelemben is tehetetlen önpusztítását nézve?

A Balkán több ősi kultúra szülőhelye, mint az égei-tengeri minószi civilizáció, a peloponnészoszi mükénéi kultúra, illetve a Makedóniából kisugárzó hellén civilizáció. Az ókori Görögország városállamainak egymás közti versengése tette lehetővé a makedón birodalom kiépítését. A húszévesen trónra kerülő, és csupán „krisztusi kort” megélő Nagy Sándor (i.e. 356-323) világhódító tervei rövid időre a világ addigi legnagyobb birodalmát hozta létre. A hellén kor két évszázada következett, majd annak bukása után a Balkán római fennhatóság alá került. Miután a Római Birodalom nyugati részét a népvándorlás megsemmisítette, a birodalom kettészakadása (476) után a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, melynek a császárai egyszerűen római császárnak tekintették magukat. A birodalom fővárosa Bizánc, a 20. századig Európában használatos nevén Konstantinápoly, korabeli hivatalos nevén Új-Róma, a mai Isztambul volt. Ez az ókori-középkori államalakulat fénykorában Ázsiára és Afrikára is kiterjedt. Balkán történelmének ezeréves korszakában kulturálisan görög, államiságában római, vallása tekintetében pedig keresztény volt. Az 1054-es egyházszakadást követően a balkáni keresztények az ortodox keleti egyház részévé váltak, ahol egy idő után autokefál egyházakba szerveződtek. A 14-15. századi oszmán-török nyomás következtében a bizánci birodalom lassan töredékére fogyatkozott, s végül csak magára a fővárosra és néhány balkáni területre terjedt ki. Konstantinápoly eleste (1453) után teljes Délkelet-Európa az Oszmán Birodalom részévé vált. Egyes területek már korábban török fennhatóság alá kerültek (a korabeli Bulgária, Szerbia területei), mások azonban még ideig-óráig őrizték függetlenségüket. E téren fontos szerep hárult Kasztrióta Györgyre, a későbbi Szkander bégre, aki 1443–1468 között jelentős „gerillaharcokat” folytatott, és megállította az oszmán előrenyomulást. Közvetlen harcostársa, barátja volt a szintén „törökverő” Hunyadi János. Mindkettőjük személye ma is Európa-szerte ismert, hiszen a török előrenyomulás lassítása által történelmi léptékben az európaiság megőrzéséhez járultak hozzá. Az igen hosszú ideig tartó, a nyomait ma is őrző török közigazgatási fennhatóság a huszadik század elejére megszűnt a balkáni országokban, kivételt maga Törökország képezett, amely a második balkáni háborúban legalább mai európai részét megszerezte, megtartotta a Balkánon. A nemzeti öntudat 19. századi ébredését követően a balkáni országok szuverénné válása az első világháború előtt fejeződött be. Görögország (1821), majd Szerbia és Montenegró (1878) önállósodását követte Bulgária (1908) és Albánia (1912). A kis egyesülés után, az orosz–török háborút követően Románia megszerezte Dobrudzsa északi felét (1878), amely római, bizánci, mongol, bolgár uralmat, majd százévnyi önállóságot követően 1420-tól török fennhatóság alatt volt. Ráadásul az első balkán háborúban, aztán a két világháború között Dobrudzsa teljes egészében Romániához tartozott.

Épített örökség tekintetében kiemelkedő jelentőségűek a Balkánon az ókori görög és római városmaradványok, valamint a későbbi korból, az oszmán időkből fennmaradó és ma is működő mecsetek, iszlám iskolák, óratornyok. A történelem úgy hozta, hogy a Balkán a kereszténység és az iszlám, az ortodoxia és a katolicizmus, a szláv és a nem szláv nyelvek, a cirill és a latin írás ütközőfelülete. Uniós és még nem uniós (már tagjelölt és még nem tagjelölt országok), schengeni és nem schengeni, eurózónán belüli és kívüli. A sokszínűséggel járó gazdagság és a terhes ellentétek földje. A Balkánt „Európa puskaporos hordójának” is szokás nevezni. Közel fél évezredes, több mint 400-450 éves török hódoltságot követően, majd két balkáni háború és a „nagy háború” után függetlenedett több ország a területén. Aztán jött az újabb világháború, az újabb torz békekötések és létrehozott államalakulatok, és a feszültségek csupán szikrára vártak a mélyben. Súlyos háborúzást követően Jugoszlávia felbomlott, újabb és újabb országok függetlenedtek a Balkán-félszigeten, legutóbb a világ fele által már elismert Koszovó. És vajon még mit hoz a jövő?