Az utolsó járat

A 4-es buszra várt mindenki a Színház téren. Az U alakban elhelyezett padokon fázósan húzták össze magukat az emberek, pedig különösen meleg este volt. Később jutott csak eszembe, hogy a téli időjáráshoz illő testtartás tulajdonképpen a védekező elszigetelődést jelezhette. Két órával éjfél előtt nem árt láthatatlanná válni a szunnyadó köztereken, és ehhez a befelé fordulás, begubózás a legjobb módszer – valami ilyesmit gondolhattak a várakozók. A szőke hajú, feltűnően sovány fiú azonban egészen másként vélekedett.

– Bocsánat, kérdezhetek valamit? – fordult a hozzá legközelebb ülő, középkorú asszonyhoz. – Vannak itt strandok, és ha igen, ilyenkor nyitva vannak?

A nő meglepetten nézett a fiúra, aztán hirtelen jóindulatú mosoly futott át az arcán.

– A Víkendre lehet menni, de ebben az órában már nincs sok értelme.

– És biztonságos a város? – szólalt meg újra a fiatal. – Tudja, én sok helyen jártam. A legjobban Brassó tetszett, ott igazán otthon éreztem magam.

Ekkor tűnt fel a Kövesdombra tartó utolsó járat. A megállóban üldögélők szinte egyszerre emelkedtek fel, pár másodperc múlva teljesen elnéptelenedett a tér. A busz minden ablaka nyitva volt. Úgy éreztem, huzat van, ezért megpróbáltam behúzni az egyiket, de az üveg nem engedelmeskedett. A fiú szó nélkül lépett oda segíteni, elzárta a hideg levegő elől az utat, aztán dolga végeztével letelepedett a szemközti székre. Lapos, szürke hátizsákot vett le a hátáról, a kezébe fogta, úgy utazott.  

– Kérdezhetek valamit? – emelte rám halványkék, kiismerhetet- lennek tűnő tekintetét. – Van mitől félni itt, Vásárhelyen? 

– Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem vissza. 

– Rossz emberek, olyanok, akik bántanak, átvernek. Ahonnan jövök, ott voltak jócskán.

– Honnan jössz?

– Messziről. Vâlcea megyéből. Az árvaházból.

– Ott nőttél fel?

– Igen. A szüleimmel sohasem találkoztam, legalábbis nem emlékszem rá. 

– Nehéz volt az árvaházban?

– Attól függ, hogy vesszük. Nem nekem volt a legnehezebb. Volt, akit mindig megvertek a többiek. Akin látszott, hogy gyenge. Én mindig meg tudtam védeni magam.

– Kik voltak a bántalmazók? A társak, a nevelők?

– Hagyjuk. Nem szeretek erről beszélni – állította le a kérdések sorát, miközben kinézett az ablakon. – Mióta eljöttem, megváltozott az életem. Járom az országot, sétálgatok. Búcsú nélkül jöttem el az intézetből, éppen vendégfogadás volt, és a nagy izgalomban nyitva maradt a külső ajtó. Nem tudom, kerestek-e a nevelők, de jövő héten betöltöm a tizennyolcat, azután már nincs beleszólásuk semmibe. 

– Rég eljöttél?

– Két hete. Nem hoztam magammal mást, csak ezt a táskát, benne pár zsemlét az aznapi vacsoráról, két palack vizet, egy cserepólót. Szerencse, hogy nyár van, nincs szükségem meleg ruhára... Általában vonattal utazom. Mikor jön az ellenőr, elbújok, vagy teszem magam, hogy alszom. Mindig kerül pár rendes utas, akitől kapok egy-egy szendvicset vagy pénzt. Lopni nem szoktam, soha. Tudja, engem nagyon véd a Jóisten, mindig gondoskodik rólam, így nem kényszerülök arra, hogy rosszat tegyek. Egyszer az utcán megtámadtak valami huligánok, el akarták venni a táskámat. Megütöttek, levertek a földre, de az utolsó percben feltűnt két rendőr, a fickók pedig megijedtek, és elfutottak. Még a táskám is megmaradt.

– Sok helyen jártál már?

– Nem számoltam. Mikor megunok egy várost, megkeresem a vonatállomást, felülök egy szerelvényre, aztán amikor jónak látom, leszállok. Ne kérdezze, hogy innen hova megyek, mert fogalmam sincs.

– Nem lenne jobb megállapodni, munkát keresni?

– Őszintén szólva ezen még nem gondolkoztam. Talán ha eljön az ideje. De nem hiszem, hogy szívesen felvennének bárhová. Az emberek megérzik, ha egy intézetissel állnak szemben, és óvakodnak tőle. Legalábbis eddig ezt tapasztaltam... Miközben járom a világot, arcokat, tekinteteket gyűjtök. Kedveseket, gonoszakat. Magammal viszem valamennyit. Tudom, hogy furcsán hangzik, de  nekem így esik jól.

Leszállni készültem.

– Ki tudna segíteni két lejjel? – kérdezte hirtelen beszélgetőtársam. Aztán megköszönte, és a nadrágzsebébe gyűrte a pénzt. Amikor megállt a busz, ő is leszállt. Nem próbált velem tartani, vagy követni. Tétován állt a járdaszélen, majd elindult az ellenkező irányba. Nem nézelődött turistához illően, csak haladt szapora, ijedt léptekkel az alvó lámpaoszlopok alatt.