2024. july 19., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Orgonista az őserdőben – valóság vagy különleges álom? Induljunk el egy képzeletbeli túrára a Guineai-öböl partjáról Afrika belsejébe!

Őserdő, áthatolhatatlan bozót. Szúnyog- és rovarfelhők sűrűsítik az amúgy is párás levegőt. Az Egyenlítő közelében járunk. Nincs perzselő meleg, de a párás levegő miatt ömlik rólunk a verejték. Közben folyamatosan vesztes harcot kell vívnunk mindenféle szúnyogok és legyek légióival. Talán majd az erdő árnyékában könnyebb lesz… Dehogy! Az útnak nevezett erdei csapás amolyan szélesebb ösvény. De milyen ösvény?! A mindennapos esőtől jól feldagasztott sáros felület. Kikerülnénk, de kétfelől ott a sejtelmes, sötét erdő. Aki nem ismeri az őserdők titkát, inkább ne hatoljon be a bozótba! Ilyen körülmények között kellene felbecsülhetetlen távolságot gyalogolnunk – és még figyelembe sem vettük az emberek jelentette veszélyeket. Így hát inkább lemondunk az erdei gyalogútról, és egy kikötő irányába vesszük az irányt. A vízpartra érve úgy tűnik, az óceán mély öble hatol be a szárazföld testébe, de hamar kiderül, hogy az a nagy öböl Gabon folyójának, az Ogouénak a torkolata. Innen indulnak a hajók a szárazföld belsejébe. A gőzhajón megtudjuk a kapitánytól, hogy a folyó 1200 kilométeres hosszából mindössze 350 kilométeren utazhatunk a gépek által biztosított kényelemben, a megpróbáltatások azután következnek, mert zuhatagok és zátonyok tarkítják a vizet, amelyen már csak a bennszülöttek csónakjaival közlekedhetünk. Szerencsénkre úti célunkat még a hajózható folyószakaszon megtaláljuk. Ahogy halad az öreg hajó, mindenhol belenyúlik az őserdő a folyóba. Néhol a nagyobb áradások kis szigeteket alkottak, máshol meg a szűk mederben haragosan rohan a víz. A hajó néha megremeg, amikor egy nagyobb örvénnyel kell megbirkóznia – a tapasztalatlan utasok ilyenkor vallásosabbak lesznek. Elismerést érdemel a kapitány, aki el tud igazodni e folyón, mert egyes mellékágak néha szélesebbek a folyónál. A látótávolság nappal sem túl nagy a pára miatt, de ha épp zuhog az eső, a hajóst is csak az ösztöne segíti tovább. Aztán egyszer csak fölbúg a hajókürt: feltűnik Lambaréné kikötője. Inkább valami fatákolmány, mint kikötő, de mégis kikötő, mert itt áll meg a hajó. Kiszállunk. Közöljük, hogy a Nagy Fehér Varázslót keressük. Valaki az Oganga nevet is megemlíti. Hamarosan megtudjuk, hogy ők így nevezik a doktort. A kikötőtől vezetőink segítségével eljutunk az erdei kórház területére. Megtudjuk, hogy egy lepratelepen járunk, ez a tudat kissé hátborzongató. Szinte azt képzeljük, hogy minden növény, minden tárgy fertőző. Vezetőink megmutatják, hol keressük Ogangát. Már esteledik, de ő még mindig dolgozik, az ablakon keresztül szól, hogy várjunk, mert egy beteg ember élete fontosabb, mint a mi látogatásunk. Az élet tisztelete elsőrendű! Hogy könnyebb legyen a várakozás, enyhén irtózva ugyan, de elindulunk szemlélődni a kórház környékén. Azt hittük, hogy egy kórházat betonból, téglából építenek, itt minden fából, deszkából készült – amolyan istállószerű építmények. De mégis felfigyelünk valamire: minden természetközeli. Óriási egzotikus fák árnyékában húzódnak meg ezek az építmények; egyszerűek ugyan, de van valami otthonos varázsuk. Mire visszatérünk a Nagy Fehér Varázsló munkahelyére, ő már nincs ott. Valaki megmutatja az irányt, merre lakik. Biztosan megtaláljuk – teszi hozzá.

Albert Schweitzer zongorához illesztett orgonapedállal gyakorol


Azt még nem tudhatjuk, hogyan leljük fel a doktor lakhelyét. Előbb egy módosabb kőépületet keresünk, de olyat sehol sem látunk. A faépületek között bolyongva egyszer csak rendkívüli hangok szűrődnek ki a fák közül: zongoramuzsika. Most már értjük, és igyekszünk közelebb jutni a zene forrásához. Nagy meglepetésünkre egy nem túl kirívó faépület sűrű fátyolos ablakán szűrődik ki a zene. Bachot muzsikál valaki odabenn. A tornácon egy kutya hasal. Közeledésünk zajára vakkant néhányat. A zongora elhallgat, és egy magas férfi lép ki az ajtón. Üdvözöljük. Nyugodt hangon hív vendégül szerény lakásába. A kutya ismeri minden mozdulatát, tudja, hogy a látogatóknak be szabad lépniük az ajtón, ezért arrébb húzódik.

Belépünk. Megpillantjuk a zongorát. Nincs rajta kotta. Ez azt jelenti, hogy a zongorista emlékezetből játszott. És mivel más nem volt a helyiségben, csakis a doktor muzsikálhatott. Érezzük, tiszteletet parancsol már a jelenléte is; nem a követelőző tiszteletet, hanem az emberi nagyság tiszteletét, amely előtt önként hajol meg az ember.

A doktor elnézést kér, hogy hamarabb nem fogadhatott minket, és magyarázni kezdi, hogy az élet tisztelete minden illemet felülír. Az idősödő öregúr örömmel veszi tudomásul, hogy érdeklődünk iránta, tiszteljük a munkáját – legalább nem élt haszontalanul.

Beszélgetni kezdünk. A gyerekkor kis erétől indulunk a tapasztalt kor óceánjáig. Valóságos regény az élete. Beszélünk vallásról, zenéről, orvoslásról, az élet tiszteletéről és még sok-sok apróságról.

Ezzel véget ér képzeletbeli utazásunk, hogy majd egy könyv oldalain keresztül megismerhessük Albert Schweitzer regényes és tanulságos életét.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató