Az orvoslás témája a világirodalomban (2.)
(Folytatás a szeptember 29-i lapszámunkból)
Shakespeare zsenialitásának, íróhatalmának egyik fő jellemzője, hogy az eszményi, az egész-ség bűvös erejű látomásai és felidézése mellett a beteg valóságot, az esendő emberit is mint a természet részét, végtelen együttérzéssel tudja ábrázolni. A szonettek költői énje beteg a vágyakozástól, a kedves egy pillantásáért sorvad (75. szonett), és álmatlanság gyötri, akárcsak a gyilkosságoktól terhelt lelkiismeretű III. Richárdot vagy a nyugodt álmot örökre leölő Macbeth házaspárt: „Hogy legyek hát megint derűs kedély,/ Ha az áldott pihenés elkerül?” (28. szonett, Szabó Lőrinc fordításában; a további szonettidézetet is Szabó Lőrinc fordításában közöljük.) Az ellentmondásokat fel nem oldó, felszínes kibékülést a pusztán részlegesen ható gyógyszerhez hasonlítja: „Mert jó ír-e, melytől gyógyul a seb,/ De nem tűnnek el undok hegei?” (34. szonett). A 140. szonettben a reménytelen szerelmes a legkisebb vigaszra is úgy vágyik, mint a menthetetlen, halálos beteg, kit orvosa a közelgő vég tudatában kíméletből mégis inkább reményekkel nyugtat:
„Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba
Gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,
Mert kínom megszólal s a szó kimondja,
Szánalomesdő szívem mily beteg.
Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:
Ha nem szeretsz is, mondd: szíved szeret
(Morcos betegnek, ha vége közel,
Az orvos csak gyógyulást emleget).”
Mint minden drámájában, Shakespeare a szonettekben is mesterien ábrázolja a lélek viharzását. Amint a Szentivánéji álomban a szerelmet a költészettel és az őrülettel állítja párhuzamba: „Az őrült, a szerelmes, a poéta/ Mind csupa képzelet” (Arany János fordítása); hasonló azonosító metaforát találunk a 147. szonettben is: „Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,/ Ténytorzító, fecsegő kapkodás;” (147. szonett).
Test, lélek és szellem egységére, tehát az egész-ségre vonatkozó közlendőket bőségesen és évszázadokon át tartalmazott minden valamirevaló európai kalendárium. Az ún. érvágó ábra (blood-letting manikin), amely az emberi testet a zodiákus jegyek szerint felosztva mutatja az érvágás szempontjából, már a 15. század második felétől a naptárak elmaradhatatlan eleme volt. A naptárak lapjain orvosok, csillagászok, matematikusok, prédikátorok és tanítók tudása keveredett a népi orvoslás hagyományaival. Prognosztikonokban közölték a csillagállás és az évszakok szerint várható betegségeket, a gyógyuláshoz szükséges tanácsokat és a gyógyítás reguláit. A nagyszombati kalendáriumok a gyógynövényekről is több fejezetben szóltak. Az 1700-as lőcsei naptár szinte zsoltáros szóhasználattal és hangnemben írt a testi nyavalyákról. 1756-ban Mária Terézia ugyan betiltotta birodalmában a „babonás tartalmak” közlését, így a köpölyözésre, érvágásra, ártalmas napokra, orvosság vételére és egyéb orvoslásokra vonatkozó tudnivalókat, de a régi „szokások” mégis fel-felbukkantak naptáraink végén mint tiltott, tehát elhagyott praktikák, vagy parodisztikus formában (L. Dukkon Ágnes: A betegségek és orvoslás témája a kora újkori kalendáriumokban).
A gyógyítani nem igazán tudó, de magukat tudósnak tettető, úrhatnám orvosok maró gúny céltáblájává válnak Molière (igazi nevén Jean-Baptiste Poquelin) drámáiban. A képzelt beteg (1673) főhősét, Argant addig izzasztják, addig kúrálják beöntésekkel, addig purgálják, hogy saját félelmei és jóhiszeműsége miatt már-már végképp áldozata lesz az elavult ismeretekkel bíró, sarlatán orvosnak, Purgónak és ravasz gyógyszerészének, Szippantsnak… Íme, hogy szidja riadt, bocsánatkérő betegét a maga szakmai fölényével inkább visszaélő, mint gyógyító orvos:
„PURGÓ DOKTOR: Mondhatom, szép kis dolgokat hallok itt az ajtó előtt; hát fütyülünk a rendelkezéseimre, nem vesszük be a gyógyszereket, amiket felírtam!?
ARGAN: Az, kérem, úgy történt, hogy…
PURGÓ DOKTOR: Még ilyen szemtelenséget! Hogy a beteg fellázadjon az orvosa ellen!” (Ádám Péter fordítása)
Szerencsére a leleményes házvezetőnőnek, az eszes Toinette-nek mentő ötlete támad. Vándordoktornak álcázza magát, és „túljátssza” az orvosokat, hogy gazdáját elborzassza és felébressze veszélyes képzelgéseiből. Ezzel Argan nagy élethazugságait is leleplezi, aki végül elfogadja a rendet és boldogulást azok között, akik valóban törődnek vele.
A felvilágosodás utáni romantikus, realista és modern irodalomban aztán csak úgy hemzsegnek az orvoshősök. Tolsztoj Anna Kareninájában (1877) már a történet elején felsorakoznak bizonytalan kérdéseikkel, nem is annyira receptjeikkel vagy gyógykúrajavaslataikkal az orvosok, akik Kitty súlyos depressziójának igazi okát nem keresik, csak az egyáltalán nem valószerű, csak éppen ráfogott tüdővész esetleges gyanújáról értekeznek a kétségbeesett szülőpárnak. Kitty édesapja, a herceg vadászhasonlattal élve üres csaholásnak tartja az efféle diagnosztizálást. Kittynek lassan magának kell rájönnie, hogy ő maga követett el hibát, elsősorban önmaga ellen, amikor a nagyvilági értékrendet követve kikosarazta igazi kérőjét. Ez a megértés lesz gyógyulásának első állomása, hogy aztán persze az ő sorsa majd jóra fordulhasson.
Az értelmiségi szerep teljes kudarcát láthatjuk Csehov kísértetiesen újszerű és korszerű novellájában, az 1892-ben megjelent A 6-os számú kórteremben. Mielőtt a novelláról beszélnénk, érdemes megjegyeznünk, hogy Anton Pavlovics Csehov maga is orvos volt, sőt nem akármilyen orvos. Kisebb-nagyobb megszakításokkal egész élete folyamán folyamatosan gyakorolta orvosi hivatását. Sajnos csak negyvennégy évet élt – tuberkulózisban halt meg –, de mindvégig nagy figyelemmel kísérte az orvostudomány fejlődését, a bakteriológia eredményeit (Robert Koch 1892-es felfedezését). Több mint két évet töltött Szahalin szigetén, ahol a cári fegyencbörtön önkéntes orvosa volt. Emberfeletti erőfeszítéssel, saját betegsége előrehaladtával semmit sem törődve, az összes elítélt rabot megvizsgálta és kezelni próbálta; több ezer férfi, nő, gyermek, öreg és fiatal egészségi állapotát mérte fel. Leírta a méltatlan körülményeket, amelyek közt a gyógyítás leginkább a szélmalomharchoz hasonlított. Vizsgálatainak aprólékos jegyzeteiből Csehov megírta az első orosz szociográfiát. Tudatában volt, hogy az orvosi mesterség sok esetben nem tud megfelelő kezelést ajánlani, ezért az igazán becsületes orvosok egyféle tudathasadásban élnek, de tisztában volt azzal, hogy az orvosoknak legalább törekedniük kell a pontos diagnózis felállítására. Ugyanekkora igényességet várt el önmagától és írótársaitól a szépirodalomban: a helyes kérdésfeltevést tartotta az író legfontosabb feladatának az ábrázoláson és kifejezésen kívül. E küldetéstudat nevében marasztalta el Tolsztoj „orvosi” pontatlanságát, amikor egyes szereplőinek testi-lelki életműködéseire vonatkozóan nem helyesen „diagnosztizált” (pl. a Kreutzer szonátában). E bírálatból a nagy Tolsztoj erőt merített és tanult, hiszen korábbi, kétségbevonhatatlan lényeglátásán túl a Feltámadásban (1899) ő maga is pontosan dokumentált tényfeltáró, tehát nem fiktív regényt írt a Szibériába szállított fegyencek testi-lelki nyomorúságáról, szenvedéséről, megtisztulásáról…
A 6-os számú kórteremben Csehov az orvos alakjában a környezetéhez gyáván alkalmazkodó értelmiségi önként vállalt bukását mutatja be, ugyanakkor az egyéni felelősség jelentőségét sejteti. Bármilyen elmaradott is Ragin doktor környezete: műveletlen, lefele hanyatló, elgépiesedett és bürokratikus, ő, az orvos akkor is védeni és gyógyítani hivatott. Mert különben, mihelyt beletörődik abba, hogy már semmit sem tehet szenvedő betegeiért – Gromov jogos kimenekítését meg sem próbálja a zárt osztályról –, hamarosan maga is elhagyott betegei sorsára jut.
Az elgépiesedett társadalom engedelmes alkatrészeiként egy emberellenes terv végrehajtóivá züllenek az orvosok Aldous Huxley Szép új világának lapjain. Az 1932-ben megjelent regény az író által elképzelt 26. században játszódik, a jövő rémképeit hordozza. Sajnos e regénynek számtalan részletét, számtalan vonatkozását felfedezhetjük zavaros mindennapjainkban. A születendő gyermekek sorsát e regény orvosai laboratóriumokban, genetikai beavatkozásokkal döntik el, de nem azért, hogy jobb, igazságosabb vagy boldogabb világot készítsenek elő, hanem azért, hogy hatalmukban tartsák a vezető réteg érdekeinek alávetett embereket. Mint Madách Imre egyedülállóan zseniális emberiséglátomásában, Az ember tragédiájában, a falanszter színben, a gyermekeket Huxley-nál is az állami gépezet végrehajtó hatalmának alávetett orvosok szakítják el családjuktól, csakhogy még születésük előtt! Az anyák fájdalmát, lázadását is megakadályozva, inkubátorokban tenyésztik ki a négy különböző kasztba sorolandó magzatokat, akik az összetartozás, a közvetlen kapcsolatok, a szeretet valódi hatalmát eleve meg sem ismerhetik. Nem csoda, hogy a legtöbben vakon alkalmazkodva követik a rájuk mért sorsot: eszközemberek maradnak a kasztjuk ketrecében, valódi öntudat, érzelmi és erkölcsi érettség nélkül élnek.
Huxley negatív utópiáját a japán származású Nobel-díjas angol író, Kazuo Ishiguro „korszerűsíti” a 2005-ben megjelent Soha el ne engedj című regényével. Ez a könyv megrázó tömörséggel és megtévesztő egyszerűséggel beszéli el egy sajátos nevelőintézetben felnőtt ifjúság kilátástalanságát, illetve három fiatal tragikus kísérletét arra, hogy a „szabad” világba szerezzenek belépést. Bármilyen tehetségesek és bátrak, sorsukból kitörniük lehetetlen, mert ők „csak” donorok, donoroknak klónozzák, és család nélkül, a világtól elzártan, kórházra és börtönre egyaránt emlékeztető nevelőintézetben nevelik fel őket. Igaz, hogy tanulhatnak, sportolhatnak, művészkedhetnek, akár szerelembe is eshetnek bizonyos korlátok között, de önálló életet nem kezdhetnek, hiszen két vagy három szervátültetési műtét után életük „beteljesül”, azaz lehetetlenné válik, kilobban. A szerző felgyorsult világunk veszélyeire figyelmeztet e torz, de elgondolkodtató donorintézet metaforával. Regényvilágában a „többség” életének meghosszabbítására és megmentésére szolgáló „kiválasztott” ifjú áldozatokat tanárok és orvosok veszik körül, akik először hitegetik: tanítják, felnevelik, ápolják, kezelik, szeretgetik, de végül néhány műtéttel megölik őket… az 1990-es évek képzelt Angliájában. Ishiguro kibírhatatlanul súlyos kérdéseket burkol behízelgően könnyed stílusba.
Könnyeden csevegő hangnemben beszél Noktürn című novellájában (2009) is egy átlagos tehetségű, de művelt, mélyérzésű és magányos szaxofonjátékos csalódottságáról, amikor rádöbben, hogy hiába műttette át arcát előnyösebbre. Ishiguro hőse a plasztikai sebészet által nem lesz elégedettebb önmagával, sőt, a remélt magabiztosság csupán gézpólyába csavart állapotában fogja el addig, míg a kórházi gyógyulók között van, a pénz, siker és celebek világában. E csillogó világhoz kívánt ugyan csatlakozni a műtét előtt, de a gyógyulás ideje alatt ráébred, hogy sohasem fog odatartozni, tehát értelmetlen áldozatot hozott. Az eltemetett óriás című regényében (2005) Ishiguro ismét egy igen korszerű, általános és orvosi értelemben is megoldhatatlan problémával foglalkozik. Itt a főhős amnéziája egy régi, sohasem tisztázott hatalmas veszteségből fakad. Régen eltűnt fiát anyja még mindig visszavárja, de közben évtizedek óta halottnak is hiheti, így a gyász befejezetlen örökkévalóságával szemben kezd el vészesen felejteni.
Nem véletlenül hull Nobel-díj az ilyen kényes kérdéseket fölvető, József Attila szavaival élve „világizzása hőmérsékletű” szerzőkre. Thomas Mannt és Albert Camust sem véletlenül „érte el” a Nobel-díj. Mann A varázshegyének (1924) témája nem új keletű, hiszen évszázados orvosi és társadalmi probléma volt a tüdővész és annak Robert Koch előtti (Koch felfedezése után jóval később, csak 1905-ben kapott Nobel-díjat) reménytelen kezelése. A varázshegyben a „síkföldről” való kivonulás a tüdőszanatóriumba egyszerre időnyerés a betegség fellángolása elől, és felmentés az élet tényeivel való egyéni szembenézés alól. A svájci magaslati levegőn egyfajta csábító és kábító időtlenség veszi körül az orvosokat és betegeiket, akiknek minden részletes, avatott előadás a durva valóság gondjairól csupán unaloműző elmélet, nem feladat, nem valós dilemma. Gazdagságuk, tehetősségük esélyt ad ugyan nekik a fellengzős kivonulásra, de saját szorongásaik és sorsuk elől nem menekülhetnek.
A mindennél reménytelenebb pestis idején az algériai Oránban nem menekül és nem alkuszik Albert Camus tántoríthatlanul bátor és kitartó orvosa, Rieux doktor. Rieux doktor az 1947-ben megjelent A pestis című regény főhőse, aki halált megvető elszántsággal küzd minden életért, a feltartóztatható, de véglegesen el nem pusztítható ragály és a szokásos félelem ellenében. Sorra elveszíti, akiket szeretett, de mindennél erősebben megérti, hogy „az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló”. Camus hőse tudja, hogy a járvány, bár rendszeresen visszatér, s bár az ellene való küzdelem eszközei fejlődnek, mégis mindenkor felkészületlenül éri az emberiséget. Éppen úgy, ahogy Daniel Defoe tette 1722-ben, amikor a londoni pestisről írt dokumentumregényt, A pestis lapjain Camus is szorosan és szemléletesen összekapcsolja orvos és író szerepét. Rieux doktor elhatározza, hogy krónikát ír a pestis elleni küzdelemről, hogy megörökítse azokat, akiket elvesztett a város. Tudja, hogy „krónikája nem lehet a végleges győzelem krónikája. Nem tanúskodhat másról, csak arról, amit meg kellett tenni, és amit a terror és lankadatlan fegyvere ellen meg kell majd tenniök, egyéni meghasonlásaik ellenére, mindazoknak, akik, ha nem lehetnek szentek, és nem hajlandók elismerni a csapást, igyekeznek azért orvosok lenni” (Vargyas Zoltán fordítása).
Dr. Kiss Zsuzsánna
