Az orvos dilemmái

Nemzetközileg is elismert tudós, az Európai Neuoroszonológiai Társaság elnöke, a magyar és a nemzetközi stroke-társaságok vezetőtanácsának tagja, akit a marosvásárhelyi diákhallgatóság állva tapsolt meg. Megnyerő egyénisége erőt, optimizmust közvetít, amivel sikerül azonnal megnyernie a hallgatóságát. Nem csoda, ha diákjai többször is megválasztották az év előadójának, s 2013-ban szakterületén az év orvosa címet is elnyerte. Dr. Csiba László, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centruma Neurológiai Klinikájának tanszékvezetője, aki a neuroszonológia mellett a szélütés (stroke) kutatásával foglalkozik.

 

– A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Miskolczy Dezső-emlékestjén tartott előadása a neuroszonológiáról, az agyi erek vizsgálatáról szólt, ami a koponyán belüli ultrahanggal kombinált Doppler-effektuson alapszik. A múltat áttekintve, a jövőbe nézve olyan újdonságokat villantott fel, amelyek ma még futurisztikusnak tűnnek, a kutatás viszont olyan távlatokat nyit meg, amelyekről még nem is álmodtunk, amikor először hallottunk erről a lehetőségről. Előadásában bemutatta a debreceni klinikán elért eredményeket, ugyanis Csiba professzor úttörő volt több Doppler-vizsgálati módszer és technika kidolgozásában (hogyan lehet kontraszt- és kémiai anyagokat beadva vizsgálni az agyi vérellátást, a koponyán belüli ereket terhelés, például kerékpározás esetén), s a vizsgálatok rögzítéses beállításában úgyszintén, ami nagyon bonyolult feladat, mivel nemcsak orvosi, mérnöki tehetség is kellett hozzá, s egy hozzáértő csapat összeállítása. Az előadás során kiderült, hogy tanítványai szerte a világon nagy sikereket érnek el a neurológiában, a normális agyi funkciók és a vérkeringés vizsgálatában, az agyér-betegségek kezelésében. Egy 37 éves nő esetét is láthattuk, aki szülés után agyi vénás trombózist szenvedett, s ennek következtében agyának nagy része elhalt, s ráadásul agyvérzés is érte, ami olyan kiterjedt volt, hogy az életét veszélyeztette, s a beteg kómás állapotba került. A duzzadt agyon csak azzal a drasztikus módszerrel lehetett segíteni, hogy a fél koponyacsontot eltávolították, hogy legyen az agynak helye tágulni, s ezzel mentették meg a páciens életét. Több hónapos küzdelem után jutottak el oda, hogy kezdett elmúlni az életveszély, s csodálatos dolog, hogy ma a gyermekét tolja a kocsiban – foglalhatjuk össze az angol nyelven tartott előadás lényegét dr. Szatmári Szabolcs neurológus, előadótanár segítségével. 

Ezt követően, mint már beszámoltunk, bemutatták Csiba professzor román nyelvre lefordított könyvét: Faceţi-mi autopsia! – Păţaniile unui medic (Kérem, boncoljanak fel! – Egy orvos hallomásai). A magyar nyelven 2008-ban kiadott kötet egy negyed évszázadon átívelő orvos–beteg kapcsolat tapasztalatait foglalja össze, s emléket állít szüleinek, a vidéki körzeti orvos édesapának és édesanyjának, akik nyolc gyermeket neveltek fel. Csiba professzor a betegekkel való találkozásait felidézve emberi sorsokat villant fel azok minden titkával együtt. Nem a csillogásról, a sikerességről, hanem az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozó emberek szenvedésekkel teli küzdelmes életéből rögzít eseményeket, s tárja az olvasó elé találkozásait a halállal. Külföldi tapasztalatainak, utazásainak a leírásából a szórakozott, s emiatt különböző galibákba kerülő, kicsit komikus, de a nehéz helyzeteken úrrá levő tudós orvos képe rajzolódik ki. Írásaiból kitűnik az a képessége is, ahogy le tud hajolni, türelme van meghallgatni a beteget. 

– Kiváló orvos, elismert tudós, népszerű előadó, sikeres könyv szerzője – ez a négy erény ritkán van együtt egy emberben. Csiba professzornak hogyan sikerült valamennyi téren az élre kerülnie?

– Álszerénység nélkül, nem hiszem, hogy kiváló orvos és kutató vagyok. Ami viszont némi büszkeséggel tölt el, hogy bár nem tartom magam lágyszívűnek, a legszigorúbb kritikusok, a hallgatóim értékelik azt, hogy csapatunk erőfeszítést, energiát, lelkesedést visz az oktatásba. A visszajelzésekből érzem, hogy nem egyszerűen, de sikerült megnyerni a hallgatók szeretetét, s ez a leglényegesebb. 

– Orvosi és kutatói tevékenységében mit tart a legfontosabbnak?

– A központi idegrendszerrel foglalkozó ultrahangos módszereket tudományos szinten én vezettem be Magyarországon. A klinikai gyakorlatban a neouroszonológiai társaság megalakításával sikerült elterjeszteni, felgyorsítani azt, ami talán nélkülem is bekövetkezhetett volna. Elődöm, Molnár professzor örökségét visszük tovább, aki bevezette a szélütött betegek gondozását, s felhívta a figyelmet a szélütés, a stroke fontosságára, ami a második vezető halálok, s a legnagyobb rokkantságot okozó betegség. A debreceni klinikán a legtöbb véroldó kezelést végezzük országos szinten, ami az egyik leghatásosabb beavatkozás a 3-4 órás szélütésben. Ezenkívül sikerült megszervezni egy gondozási hálózatot, s úgy érzem, hogy ezen a területen tettünk le a legtöbbet. De ez nem egy ember műve, ezt nem lehetett volna megvalósítani a munkatársak nélkül, akik más megyei kórházakban, Miskolcon, Székesfehérváron, Nyíregyházán is képviselik azt a szellemet, amit Molnár professzor honosított meg. 

– Nagyon elgondolkoztam könyvének azon a történetén, amely arról szól, hogy egy régi katonatársának a felesége tanácsot kér, hogy egy nehéz agyműtét érdekében kihez forduljon, pontosabban reménykedve említi az idegsebész nevét, akit ön nem tart a legmegfelelőbbnek, mégsem tanácsolja a betegnek, hogy változtasson, aki meg is hal a műtét után. Kollegialitás vagy a megnevezett orvosban bizakodó beteg lelkiállapota miatt nem mondott véleményt? 

– Vannak az orvosnak olyan dilemmái, amelyből az ember sárosan kerül ki. A könyvemben soha semmit nem találtam ki, legfeljebb neveket cseréltem fel, vagy idősíkokat toltam el, hogy az élő személyek ne ismerhessenek magukra, és ne bántódjanak meg. Vannak olyan lépéseim, és gondolom, talán másoknak is, amelyeket az ember sok év után másképpen lépne meg. A jól vagy a rosszul értelmezett szolidaritástól a bizonytalanság érzéséig sok mindent megbán az ember, amit a saját praxisában elkövet. Nem kerül ki orvos úgy a temetőbe, hogy ne lenne egy betege sem körülötte. 

– Sodró előadói erejének, lelkesedésének, optimizmusának mi a forrása?

– Édesanyám elpusztíthatatlan energiával rendelkezett, az ő örökségéből gazdálkodunk valamennyien a testvérek közül. Nem tudom, hogy meddig bírjuk, hisz ő nem ismerte a pihenést, s ebből a tulajdonságából átadott a gyermekeinek is. Véleményem szerint a pohár soha nem félig üres, hanem félig tele van, s nem azzal kell foglalkozni, hogy mit hogyan nem lehet megoldani, hanem azt kell hinni, hogy Magyarország és ez a kis régió, ahol élek, a korlátlan lehetetlenségek hazája, tehát az sem kizárt, hogy a jóakarat megvalósuljon. Sokszor találkozunk olyan emberekkel, akik maguknak sem szereznek örömet, nehogy a másik is élvezhesse azt. Az én mentalitásom szerint nem siránkozni kell, például azért, hogy Debrecen messze van Budapesttől. Sokkal inkább arra kell összpontosítani, hogy közel van Kelethez, s nekünk a barátokat, munkatársakat, együttműködő partnereket ott kell megtalálni. Természetesen Nyugaton is szét kell nézni, hisz életem egy részét Nyugaton töltöttem, de azt gondolom, hogy a hátrányból kell előnyt elérni. Ha mi távol vagyunk, de össze vagyunk zárva, akkor az összezártságból kell előnyt kovácsolni. Ha mindössze hatvan kilométernyire van tőlünk egy határ, akkor az azon túl levő emberekkel kell szorosabb kapcsolatba lépni – vallja, s teszi a debreceni egyetemi tanár, aki mindig szívesen látott vendég a kolozsvári orvosi egyetemen, s – a diákok lelkesedéséből ítélve – gondolom, hogy a marosvásárhelyin is. 

 

„A kötetben gyógyításról, kudarcokról, különleges emberi találkozásokról írok. Mind-mind fura életem emlékei. Sok év után már tudom, kevés betegséget lehet megelőzni, kevésen segíteni és még kevesebbet teljesen gyógyítani. De minden kiszolgáltatott, fájdalomtól, haláltól félő embernek lehet jó szót adni, odafigyelést, egy-egy mosolyt vagy simogatást. A mi pályánk azért csodálatos, mert mindennap fontos lehetek valakinek. És ezért nem kell hirdetést feladni, klubba járni; a kórterem ajtaja mögött valaki mindig vár” – olvasható az előszóban a szerző vallomása. 

„Van olyan történet, amely már évtizedek óta égeti a lelkem, ilyen például az, amelyben a megbénult fiatal lány csupán egyetlenegy dolgot tud mondani, azt, hogy negyvenkettő. Hiába szeretné elmondani, mi fáj neki, mi a baja, mi gyötri a halál órájában, csak ezt az egyetlen számot tudja kiejteni a száján. Ez egy olyan emlék marad az emberben, ami haláláig elkíséri. Vagy a Siratóének címmel leírt történet, amikor a cigányasszony a klinika pincéjében egy ősi dallal búcsúzik el a fiától, ami teljesen természetes reakciója a fájdalomnak, miközben mi, orvosok különösnek érezzük a modern falak és gépek között ezt a kifejezési formát. Ezeknek a történeteknek érezhető a drámaisága. Nagyon tanulságos az, amikor egy beteg szembekerül a saját betegségével, a sorsával, a halálával...”