„A sok csodálatra méltó esemény, amelynek szabadságharcunk napjaiban szüntelenül szemtanúi voltunk, óráról órára újabbakkal gyarapszik. A Tanács körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, a gyógyszertár Kossuth Lajos utcai kirakatán a következő tábla függ: »Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak. A Magyar Írók Szövetsége«. A tábla aljában ezt olvassuk: »A ládát a Magyar Írók Szövetségének gépkocsija 5 és 6 óra között szállítja el.« A nyomtatott táblára egy százforintost ragasztottak át ragasztószalaggal. Alatta a kirakat mélyedésében, esőtől védve, nagy zöld vasláda, 20, 10, 100 forintosokkal és fémpénzzel. Másodpercenként újabb és újabb pénzdarabok repülnek a ládába. Az arra járók közül alig akad valaki, aki a maga kis adományát ne helyezné el benne. De olyan sem akad, aki bűnös kézzel hozzányúlna a sok ezer forintra tehető, összegyűlt pénzhez. A láda mellett egy kis önkéntes őrszemet találtunk, Szép László 10 éves, Irányi utcai tanulót. Senki sem állította oda, de már két órája vigyáz a zuhogó esőben, nehogy valaki hozzányúljon a pénzhez. Ő mondja el, hogy ezt még nem is próbálta meg senki.” (Forradalmunk nagyszerű erkölcse. Magyar Szabadság, 1956. nov. 3., 2. o.)
67 évvel ezelőtt, október 23-án kezdődött A Forradalom, a tiszta forradalom, ahogy mindmáig (is) ismert. A tiszta jelzőt pedig annak a városi legendává vált akciónak köszönhetően érdemelte ki, amelyről a fentiekben idéztünk. Ám a városi legenda kifejezés helytelen, hiszen a történet igaz.
Valóban helyeztek el lőszeresládákat, valóban gyűjtöttek a forradalom árváinak, áldozatainak, és valóban nem nyúlt a pénzhez senki – a második nap végére 260.000 forint gyűlt össze. Csak azt nem tudják sokan, hogy a láda kihelyezése nem a névtelen hősökhöz, hanem egy tudatos művészeti konceptualista akcióhoz köthető – persze ez mit sem von le az értékéből, sőt. Az akció szerzője az akkor 28 éves Erdély Miklós író, filmrendező és képzőművész volt, aki egy interjúban (Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. Árgus, 1991. szeptember–október, 77.o.) így vallott erről: – Először, hogy tudniillik a művészet nem csak arra való, amire használják, 1956-ban jutott eszembe. Akkor ez a felismerés egy konceptuális akcióban csúcsosodott ki. Utána ehhez kötöttem magamat. Olyan plakátot csináltam hatot, amibe belefűztem összesen hatszáz forintot, mindegyikbe kihúzhatóan a százast. Hallottam a rádióban, hogy valaki belelőtt egy kirakatba, és egy cipő megsérült, a sarka alá rakott egy tízforintost, s azóta ott van. Ez a lényeges. Ez az új. Egy társaságot verbuváltunk, és megoldottuk, hogy Budapest hat pontján dobálják be a pénzt egy őrizetlen ládába, s ettől kezdve az volt a feladatom, hogy járkáltam az Írószövetség autójával, és a láda mellé álló nemzetőröket elzavartam, mert képtelenek voltak felfogni, hogy ezt most nem kell őrizni. Majdnem belém lőttek egyszer, mikor azt mondtam, hogy fiúk, takarodjatok a láda mellől... Tehát ez, pont a művészi gondolkodás alkalmazása egy adott szituációban, ha lelkesedésből, hirtelen egy ilyen új morális jelenség megjelenik, azt észre kell venni a művésznek. Erre hangsúlyt kell tenni, ez a művész feladata.
Az őrizetlen pénz a tiszta forradalom jelképévé vált. Ahogy Boros Géza írja (Őrizetlen pénz. Jövőkötvény. Két 1956-os konceptualista akció, in: Kritika, 1996/10, 26–27.o.), Erdély Miklós akcióját az első magyar performance-ként tartja nyilván a hazai művészettörténet-írás.
A művészet a forradalom idején kiemelkedett a l’art pour l’art szerepkörből, és kézzelfogható valósággá vált. Valósággá, amelyből legenda lett, és legendává, amely szimbólummá változott. A szimbólum pedig kiirthatatlan. Nincs olyan zsarnoki hatalom, amely elbírna vele. 1956 az iránta érzéketlenek által sokszor lesajnált, gyakran értelmetlennek tartott, mindig sérülékeny, de örökkön túlélő művészet hatalmának és hatásának példázata is. 67 évvel ezelőtt e hatalom állt a zsarnokság erejével szemben, és kettejük harcából jelkép született: a tiszta forradalom narratívája.
