Az öregen is fiatal Molière...

– Molière művét nem csupán rendezed, hanem te magad fordítottad újra. Miben különbözik a molière-i Az embergyűlölőtől a Bodolay-féle Az új embergyűlölő?

– Ez a verzióm első formájában tíz esztendeje készült, akkor meg is jelent a Színház című lapban, akárcsak Oronte dilettáns versikéje. – Eredetileg egy német Mizantróp-darab fordításának indult volna, ám közben az évtizedeink mindent megelőztek, s a helyzet arra az arcátlan bátorságra késztetett, hogy a létező három magyar fordításunk helyett a hirsoni La Bête modorában én is írjak egy rólunk szóló molieriádát. A közönség remélhetőleg ezt a mostani előadást akarja élvezni majd, amely alapvetően különbözik a tíz évvel ezelőttitől is: A „márkik” szerepe átalakult, Oronte, a dalszövegíró így még fontosabbá vált, Éliante, az unokahúg pedig szinte csak villanásképpen jelenik meg. Ugyanakkor a legfontosabbak továbbra is a játszó színészek. Nem tudok, illetve nem akarok elképzelni semmiféle Mizantrópot, ahol nem ez az alaphelyzet.

– 1983-ban a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, 2008-ban pedig a kecskeméti Katona József Színházban rendeztél Mizantrópot. Mi késztet arra, hogy ezt a művet újra és újra színpadra vidd?

– A három előadás jószerivel mindenben különbözik egymástól, és ez nem csak a szövegen múlik. Valaha mesterem, Ádám Ottó igen jó érzékkel javasolta a darabot vizsgaelőadásomul – lehet, hogy többet tudott rólam, mint én magamról. Valami riportfélében elmondtam, hogy üldöz a mizantróp, de az sem kizárt, hogy én üldözöm őt – a Hamlet mellett az egyik legfontosabb színpadra írt jellem. Ugyanakkor örülök, hogy Mira János díszlettervező barátommal közösen is színre vihetjük most, bár rengeteg előadásunk volt közös – éppen az új embergyűlölőt most először alakíthattuk közösen. 

– Mennyiben segíti vagy hátráltatja a próbafolyamat alatt a rendező Bodolayt az író-fordító-dramaturg Bodolay? 

– Nézőpont kérdése, hogy mennyire zavaró az a tény, hogy tudom a darab szövegét. Nem feltétlenül hátrány. Amúgy a dolog természetesen szétválaszthatatlan, és a próbák során legalább olyan színpadközpontúan bántam a szövegemmel, mint akárki máséval, tehát még jóval többet szedtem ki magamtól, mint más színre írók műveiből szoktam.

– Az általad megalkotott erős színpadi formában a cselekvés helyett maga a szöveg válik akcióvá. Miért választottad ezt a formát? 

– Éppen annyi „cselekvés” történik, amennyit a történet megkíván. Minden bizonnyal jóval több, mint Molière egykori színpadán, és jóval kevesebb, mint a szimultán bukfencező kortárs irományokban, vagy a balettben.

– Az előadás zenei és látványvilágába a tizenhetedik század is belopja magát. Mi rejlik ebben a jelképes párbeszédben?

– Nem történik több, mint utalás arra a tényre, hogy az egykori barokk mű, lám, ma is minket üt nyakon, pedig vagy 350 esztendővel odébbaraszoltunk közben. A szerző régi jelmezében is itt van velünk, függetlenül attól: éppen látjuk-e.

– Szerinted mi ezeknek a szereplőknek a sorsa a huszonegyedik században?

– Természetesen ugyanaz, mint egykor. Csak másképp hívják az udvarokat, a márkikat, a különféle társaságokat, bandákat és klikkeket. Ám Alceste ettől még örök. A mostani előadásunk a kései szerelem és a túlkoros lázadás lehetőségeit keresi az öregen is fiatal Molière nyomán.

Kérdezett: Szabó Réka