,,Az igazságot lehetetlen elmesélni’’

Egy dadogás története – ez a címe Vida Gábor legutóbbi kötetének, amely ez esetben: önéletírás. A marosvásárhelyi szerző a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, könyvének bemutatására az András Lóránt Társulat székhelyén, az egykori zsinagógában került sor teljes telt házas közönség előtt. Az igen jó hangulatban zajló, humorban és mélységben sem szűkölködő kötetismertető délutánon a szerzővel szerkesztőtársa, Szabó Róbert Csaba beszélgetett.

 – A köteted mérföldkő a kortárs erdélyi magyar irodalomban. A címe is nagyon tetszik. A dadogás szakmai meghatározás szerint beszédfolytonossági zavar, amelynek okai többek között az érzékeny idegrendszer, átállított balkezesség. Volt-e köze annak, hogy dadogtál, ahhoz, hogy író lettél? – tette fel első kérdését Szabó Róbert Csaba.

 – Gyerekkoromban nagyon ki kellett gondolnom, ha valamit akartam mondani. Amikor éreztem, hogy nem tudok kimondani egy-egy szót, kiutat kerestem: más szavakat használtam, más nyelven beszéltem – románul például nem dadogok. Ha mesélni akartam, arra külön fel kellett készülnöm: tudtam, hogy ha egy szót nem tudok kimondani, akkor másikat kell keresnem helyette, ezzel pedig más lett a mondat. És ezáltal az, hogy szöveggel foglalkozom, elég hamar elkezdődött. 

 – Szövegszervező elvvé is kinőheti magát ez a dolog. A módszer, ahogyan felépítesz egy regényt, szöveget, nagyon hasonlít az előbb elhangzottakhoz, az elbeszélés módszertana ez. Hogy jut el az ember odáig, hogy a dadogásán ironizálni tudjon?

 – Az első nagy fordulat az volt, amikor eldöntöttem, hogy magyar szakra fogok menni, és ott volt szóbeli vizsga. Tudtam, hogy nem színésznek készülök, sem papnak, de azért izgultam. De sikerült, nem volt túl látványos a dadogásom. Az egyik tanárnőm ugyan rázta a fejét, de később kiderült, hogy parkinsonos. 

 – Ez egy önéletrajzi könyv, így lehet beszélni arról is, hogy mikor vált át fikcióba és mennyire. A regény és az önéletrajzi műfaj általában kereszteződik. Mennyi fikciót vittél bele a kötetbe?

 – Egy idő után leválsz arról, amit valóban láttál és átéltél. Lesz egy bejáratott sztorid. Ha van egy jól beszélő ember, akkor ráhagyják a történetet azok is, akik szerepeltek benne: jobb, ha színesebb, poénosabb. De ezek észrevétlen határok. A másik része az egésznek az, amelyet az ember nem saját maga élt át: egy csomó mindenre emlékszel, amit neked elmeséltek. A hetvenes árvízre például tényleg emlékszem, azaz egy képre róla, de verbális emlékem nincsen a történtekről. Mindazt, amit az árvízről írok, később mesélték nekem. És nyilván úgy mesélem, mintha ott lettem volna. Az igazságot lehetetlen elmesélni. Az az igazság, amit én mesélek, és ezt a köztes felületet valahol elfogadjuk. Ha van egy autóbaleset, amelyet nyolc ember és hat videokamera látott, akkor az tizennégy különböző történetet jelent.

 – Önéletírói paktum ez. Az az önéletírás, amikor a szerző, az elbeszélő és a főszereplő ugyanaz. Ebben a könyvben három főszereplő van: a legfontosabb te vagy, de melletted van Apa és van Anya. Az énre, rád, az a leginkább jellemző, hogy szökésben van, és állandóan harcban áll valamiért. Eleve kudarctörténetként írod meg ezt a könyvet: nagy Erdély-regényt szerettél volna írni, ehelyett pedig megírtad ezt az önéletírást, mert azt érezted, hogy magadról kell írnod. Azt írod, hogy de-vel nem kezdünk mondatot, de a szólás szerint minden, ami a ,,de” előtt van, az hazugság. Mi van a ,,de” előtt, mik azok a kudarcok, amelyek ezt az ént meghatározzák?

 – Ahol az ő lelke címmel írtam egy másik regényt, amely véget ér a húszas évek elején. Sokan azt mondták, hogy ez egy trilógia első darabja. Így nekiálltam anyagot gyűjteni a folytatáshoz, és akkor vettem észre, hogy 10-15 év írásaiban néhány figurám mindig ismétlődik. Van például egy kemény, nagyapaszerű, asztalra csapó ember, a nagyfater. Van egy értelmiségiszerű fiú, az vagyok én. És ezek a tipikusak nagyon sokszor ismétlődnek. Rájöttem, hogy engem ezek az emberek foglalkoztatnak. Eldöntöttem, hogy meg kell írnom őket, hogy aztán eljuthassak másokhoz is. És jött ez a történet rólam, a családomról, a múltról, a szembenézésről, amely kibuggyant, és átvette a helyét annak a konstrukciónak, amelyre eredetileg készültem és amelyet feltártam. 

 – Miért jelent a nagy Erdély-regény kudarcot? Csak lefele haladva, kisebb sztorikban lehet elmondani a nagy Erdély-történetet?

 – Amikor az ember regényt akar írni, akkor leül és ír egy regényt. Ez ilyen egyszerű. Meg lehet az Erdély-történetet egy nagy, monstruózus, ugyanakkor olvasható regényként írni, de annak úgy kell nekiállni. Én nem úgy álltam neki. 

 – Az Erdély-regény helyett megírtad a saját történetedet. Miért volt erre szükséged? 

 – Esterházy mondja a Harmonia caelestisben, hogy a családom története Magyarország története. És nekem is. Mindenki elmondhatja, hogy ami velünk történt az elmúlt száz évben, az a magyarság története. Nekem egyszerűbb elmesélni: volt egy nagy magánéleti krízisem, ittam, mint a kefekötő. És ezzel kellett valamit kezdeni. Elmentem pszichológushoz – ami egy nagyon kemény dolog – és elkezdtem mesélni, mint egy rossz vizsgán, amire nem készültem. Az egész gubancot, azt, hogy milyen egy család: ,,Nálunk minden rendben van!” Van egy gyönyörű családi énképünk, csoportidentitásunk, saját magunkról is egy gyönyörű elképzelésünk, alatta pedig ott van a szemét. És ez a kettő néha kiegészíti egymást, néha ellenpontozza egymást, és néha hihetetlen konfliktusba kerül egymással. Én rájöttem, hogy száz évre visszamenőleg a családomnak volt egy gyönyörű szép ideológiája, de annál sokkal több nem: mi vagyunk a legjobb futballisták, csak éppenséggel egy kurva meccset nem tudunk megnyerni! Pontosan ilyen egyszerű. Mindezzel szembe kellett néznem. Anyai oldalról például Romániában él ez a család, székely, a nagyapám baptista, anyám Arad mellé költözik, de románul nem tud – mi vagyunk a kisebbség kisebbségének a kisebbsége. Egyre kisebb csoportba kerülünk, és egyre nehezebb megfogni azt az identitást, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Mivel tudjuk ezt kompenzálni? ,,Nálunk minden szép!” ,,Mi nem iszunk!” (csak a nagyapám alkoholista). ,,Nálunk nők nincsenek!” (nagyapám elvált, nagyanyám elvált, én el fogok válni). ,,Nálunk minden rendben van!” És amikor mindez kiderült, rájöttem, hogy a pszichológusnál is azért vannak olyan sokan, mert náluk is minden rendben van. Azt gondoltam, hogy a szent családi titkokat elárulom, erre kiderült, hogy mindenki ismeri őket. Vannak kínos mondatok: anyám és a szex, apám és a kurvák. Gondoljon csak bele mindenki. Jók vagyunk, csak hát voltak balesetek. Lesznek is. És minderre rátevődött egy csomó minden: a szekuritáté, a besúgás satöbbi. Ezek a történetek nem úgy mentek végbe, hogy mi nem voltunk itt. Mert ezek velünk történtek. Ezzel szembe kell nézni. Sorolni lehetne az ilyen szembenéző könyveket, nem idegenek számunkra ezek a dolgok. 

 – Magyar szakra mentél Kolozsvárra, azt írod, hogy nonszensz volt ‘86-ban magyar szakra felvételizni. Ezt egyfajta ellenállásnak gondoltátok?

 – Egyszer az iskolában elküldtek magyar olimpiára, megnyertem a megyei szakaszt, majd mentem az országosra – Szucsávára. Az Eminesciana nevű verseny volt, nagy buli, és én ott találkoztam először olyan erdélyi középiskolásokkal, akik valamiért érdekesek voltak. Ott jöttem rá arra, hogy Erdély valóban létezik. Reveláció volt, kinyílt a világ. Kiderült, hogy például ahhoz képest, amit a magyar tévé Aradra szállított, Erdély teljesen más. Kezdtek bejönni olyan szavak, hogy Szerb Antal, Sütő, Dsida. Békéscsabán mit beszéljünk ezekről a dolgokról? Elkezdett Erdély foglalkoztatni, és kitaláltam, hogy nem geológus akarok lenni, hanem magyar szakra felvételizek. Akkoriban tízszeres túljelentkezés volt, nem hittem, hogy sikerül. Németül is úgy tudtam, ahogy franciául, amikor elkezdtem franciát tanulni. Mindegy volt, el kellett kezdeni. Anyám majdnem elájult, amikor megtudta, akkora dolognak számított ez, mintha meg akartam volna mászni a Himaláját. Mit akar ez a gyermek a magyar szakon, ahelyett, hogy elmenne Németországba, vagy átszökne Temesvárnál a határon, mint minden normális ember?! 

 – Egy történetben azt írod édesapádról, hogy nem állt volna ki érted, amikor a rendőr elküldött borotválkozni. 

 – Apám ‘56-ban volt elsőéves teológus Kolozsváron. Azt a generációt, amely akkor volt fiatal, egész alaposan megtanították félni. Nem szívesen beszélt a teológiáról, de elmesélte, hogy egy éjszaka alatt elvitték a negyedévet, Csiha Kálmánékat. Az a generáció, amelynek tagjai az ötvenes években ezen végigmentek, egész pontosan megtanulták, hogy a hatalom sokkal erősebb és okosabb, mint ők: azt csinál velük, amit akar. Nekik nem voltak illúzióik arról, hogy föl lehet lázadni. Tudták, hogy aki pofázik, az a deltában vagy a szeku pincéjében fogja végezni. A későbbiekben apám is marginális figurává vált: folyton szekálták, nem léphetett be a pártba, a teológusmúlt priuszként működött. Egyrészt parasztgyerek volt, ezért a teológián is valószínűleg megkapta a magáét, ha nem tudta például rendesen fogni a villát. A teológiára úrigyerekek jártak, az erdélyi papdinasztiák sarjai. Apám emiatt nagyon frusztrált volt, erre pedig még rátett a családban betöltött szerepe: anyám volt a családfő. Ismerjük ezt a férfitípust, aki mellett van egy erős nő, aki tudja, hogy mit kell csinálni, és ezzel felőrli a férjét. És negy-venéves korában egy eredetileg jó házasságban egy jó férj vagy kurvázni kezd, vagy elválik, vagy alkoholista lesz, vagy megbetegszik. Apámnak a hozzám való viszonya pontosan az ő visszahúzódott, marginalizált szerepéből eredt. 

 – Írod, hogy egyszer sikerült jó bort készítenie...

 – Bocs, a szőlőről és a borról mindent tudott, azaz mindent elolvasott. A mezőgazdasági szakirodalmat gyűjtötte, osztályozta – valószínűleg nagyon jó agronómus lett volna, mégis egy könyvelői állásban töltötte el az egész életét. Az ellentéteink dacára nagyon sok mindenben egyetértettünk. Karl Bartról, a református dogmatikáról nagyon sokat beszélgettünk. Balázs Sándornak van egy könyve a predesztinációról, ő marxista alapról próbálja magyarázni, de kiderült, hogy a keresztény predesztináció elméletei kicsit meghaladták Balázs Sándor marxista kapacitását. Erről például nagyon sokat beszélgettünk. 

 – Kovács András Ferenc szerint gyönyörű anyakaraktert rajzoltál fel, és ezzel magadhoz ölelted, bár mondtad, hogy nem tud még neked megbocsátani, amiért annyi mindent elárultál a családról... 

 – Ezt akkor értettem meg, amikor hat éve kiköltöztem Gálfalvára. Amikor Vásárhelyen szétesett az életem és a házasságom, amikor problémáim voltak az alkohollal, kiköltöztem falura az anyámhoz, azt gondoltam, jó lesz. Kiderült, hogy cseberből vederbe estem. Rájöttem, hogy milyenek az alkoholistajátszmák. Anyám, miközben egész életében az alkohol ellen harcolt, ha cselekedtem valami jót, töltött nekem egy pohár pálinkát. Ez egy drámai találkozás volt nekem is, neki is. Nagyon mélyre le kellett ásnom ahhoz, hogy megértsem, melyek az ő alapvető problémái. Meg is írtam, de próbáltam nem pszichológus lenni. Arra kellett rájönnöm, hogy nem az a súlyos bántalmazás, amikor részegen hazamész és üvöltesz – a gyerek elfut, az asszony szembeugrik –, hanem a struktúra. Amikor az ember leüvölti az asszonyt, az asszony a nagyobb gyereket, az a kisebb gyereket, a legkisebbet pedig mindenki. Ahogy a mindennapi kapcsolataink bántalmazói körré állnak össze, ahol mindenki fél mindenkitől, ahol mindenki beköp, feljelent, áskálódik. Ez nagyon sokunknak ismerős. Valahol elkezdődik, és nem tudsz kiszállni belőle. ,,Ha egy nyomorult lélek talál egy nála nyomorultabbat, akkor boldog.” Ez átszövi a társadalmunkat, az óvodában is ott van, főleg ha az óvó néni kezdi. Sajnos a mai társadalmunkat is ez a kimondottan tizenkilencedik századi agrárkapitalista világra jellemző viselkedés és családszervezési modell hatja át. Nekem pontosan ezzel kellett szembesülnöm. Nagyapám például nagyon vallásos, mélyen hívő keresztény volt, mellette pedig egy hihetetlenül bántalmazó figura. Persze, tudjuk: nem könnyű árván maradni az első világháború közepén egy székely faluban, ahol a rokonok kiforgatnak mindenből. Most már azt gondolom, hogy ennek az egész történetnek az anyám az áldozata. Ő az, aki a szopóág végén van, ugyanakkor ő az a szülői tekintélyt tisztelő ember, aki erre nem tud reflektálni. Az a rendszer, ami ‘89-ig tartott, arra az egy dologra nem tanította meg az embert a gyerekkorban, iskolában, a szocializmusban, a pártban, hogy gondoljunk bele abba, amit csinálunk és mondunk. Ehelyett minden úgy volt, ahogy fentről mondták. És kész. Nincs reflexió, nem is foglalkoztak az okokkal, a miérttel. Nagyapám baptista volt, és mindenki úgy tudta, hogy mielőtt baptista hitre tért, református volt. De kiderült, hogy görögkatolikusnak keresztelték. Valaki valahol elhallgatott valamit. Nem tudjuk, hogy miért, lehet, hogy csak teljesen véletlenül. Volt egy vallásuk, átváltottak egy másikra, valószínűleg románok voltak, átváltottak magyarra, és jött Trianon. Mekkora csavar ez! Úgy gondolom, hogy a szüleim és a nagyszüleim ezt a problémát nem tudták feldolgozni. Az én családom története is Erdély története. A kérdés, hogy szembe tudunk-e nézni ezzel, van-e erre apparátusunk, kultúránk? Mert az elmúlt száz évben az ilyen jellegű szembenézésekre nem volt lehetőség.

 Én ugyanakkor nem haragszom ezekre az emberekre. Amikor elkezdtem megérteni a gondjaikat, elkezdtek világossá válni különböző dolgok. Ha van egy család, amelyben meghal valaki, mert például elissza az eszét és öngyilkos lesz, nem az a kérdés, hogy ki a hibás: mindannyian felelősek vagyunk. A nagybátyám haláláért, aki elitta az eszét és öngyilkos lett, én is felelős vagyok. Az én felelősségem az, hogy erről meséljek és erről gondolkodjak. Mindannyian felelősök vagyunk azért, ami velünk történt, visszamenőleg is. Ki a hibás? Nem érdekel. Az még nem elég, hogy megállapítottuk, te nem zártad be az ajtót. Megértettem az anyám egész viselkedéstörténetét. Ő egy súlyosan bántalmazott gyerek, akivel nem tudjuk, hogy gyerekkorában mi történt, és ha nem tudjuk elmesélni, akkor bármi megtörténhetett. Ha tudna rá reflektálni, ha tudtunk volna erről beszélni, ha ő ment volna el ahhoz a pszichológushoz, akihez én jártam, akkor valószínűleg minden másképp történt volna. De ő nem ment el, nem volt az ötvenes években pszichológia Romániában. Most már vannak jó pszichológusok. Sok dolguk lesz.