Az érintés ajándéka

Titkos ajándékot rejt a szürke szempár. A fentről megérintettek szabadsága tükröződik benne, miközben pontos, fegyelmezett munkára utasítja az öreg ujjakat. A 75 éves férfi – aki ragaszkodott hozzá, hogy neve és lakhelye ne kerüljön a nyilvánosság elé – sok évtizede gyógyít. Beteg végtagokat tesz helyre, nyak és hát fájdalmán enyhít. Senki nem okította erre, nem is olvasott sokat utána, egyszerűen csak kapta, és elfogadta a ritka tudást.

A pár lépésnyi tér szoba és konyha egyszerre. Az ősz hajú férfi a fal mellett ül az ágyon, felesége a kagylónál állva mosogat, közben mindegyre bekapcsolódik a beszélgetésbe. A múlt század megannyi mozaikdarabkája – törpés porceláncsésze, fűszertartók, díszes falióra – hívja mindegyre magára a figyelmemet a szűk térben.

– A nyolcvanas évek végéig autószerelőként dolgoztam. Egy Daciát szereltem éppen, amikor nagyon megütöttem a derekam. Kórházba kerültem. Azóta nem tudok járni – kezdte történetét az ősz hajú gyógyító.

– Két hete volt beutalva, amikor telefonáltak a kórházból, hogy vigyek be neki egy pár cipőt és egy botot. Azt mondták, soha többet nem fog lábra állni – csuklott el a piros arcú, nyílt tekintetű asszony hangja. 

– Ne sírj már megint – utasította rendre szelíden a férfi, aztán tovább mesélt. – Négyféle diagnózist állítottak fel, most nem sorolom. Hónapokon keresztül kezeltek, nemcsak itthon, hanem Magyarországon is. Ott, a budapesti Semmelweis Egyetem ortopédiai klinikáján ismerkedtem meg Horn Gyula miniszterelnökkel. Egy kórteremben voltunk a kilencvenes évek elején. Nagyon fájtatta a nyakát, és én megmasszíroztam. Utána jobban érezte magát, és amikor a vonattal hazautaztam, külön kocsit rendelt nekem, hogy senki ne zavarjon. Pedig mondtam, hogy erre semmi szükség.

– Mióta foglalkozik masszírozással? – kérdeztem.

– Régóta. Már akkoriban is, amikor még kicsi volt a lányunk. De akkor határoztam el, hogy másokon is segíteni fogok, amikor lebénultam. Nem tanultam sehol ezt a tudományt, magától jött. Amikor valaki belép hozzánk, ránézek, és már tudom, mi a baj. Olyan betegem is volt, aki két éve nem tudta megmozdítani a kezét. Aki járt nálam, másoknak is ajánl. Még Norvégiából is volt vendégem. Van úgy, hogy hetekig nem jön erre senki, de ha felsorakoznának azok, akiket megmasszíroztam, Csíkszeredáig érne a sor. Gyakran jönnek sportolók, van, amikor ismertebb személyiség is. De én soha nem kérdem, hogy ki az, mi az. Csak ráteszem a kezem, aztán minden megy magától. 

– Egyszer leestem a létráról, akkor is ő tette helyre a lábam – nézett fel újra a munkából az asszony. – Egyszer éjjel egy órakor hoztak egy illetőt Szovátáról. Quaddal balesetezett, kiment a válla. A férjem rajta is segített. Másnap jött is vissza a férfi, hozott cigarettát, kávét, üdítőt. 

– Nem kér pénzt a masszírozásért? – szóltam közbe. 

– Nem kell nekem olyasmi. Egy csomag szivarral beérem. De részeg emberrel nem állok szóba. Az elveszi az energiámat. 

– Mindenkin segít, csak magán nem tud – jegyezte meg keserűen az asszony. – Harminc éve rendezem, én húzom fel az ágyból, én teszem fel a biciklijére. Amikor lebénult, azt mondták, csak spekulál, mert nem akar dolgozni. Nagy nehezen betegnyugdíjazták. 

– Már megint óbégatsz – nézett rá derűsen a férfi, aztán arról mesélt, hogy egyszer természetgyógyásznál is járt, de az sem tudott vele mit kezdeni.

– Azt mondta, menjek haza, mert nekem több energiám van, mint neki – mosolyodott el.

– Mindig itt éltek? – tettem fel az újabb kérdést.

– Pár éve költöztünk ebbe a faluba – vette át a szót az asszony. – Korábban a városban laktunk, tömbházban. Ott jó volt, sokat segítettek a szomszédok. Úgy vette meg a férjem ezt a házat, hogy nem is sejtettem, mit forgat a fejében. Nagyon leromlott állapotban volt az épület, még békák is laktak benne. A felújítást a tetőtől kellett kezdeni. Lassan aztán rendbe raktuk. A férjem vakolta a falat, négykézláb ragasztotta a padlócsempét. 

– Ki szokott mozdulni? – fordultam újra a férfi felé.

– Persze, mindennap bemegyek biciklivel a városba. Ma is indultam volna, csak esik az eső. A piacra járok bevásárolni. Nem férek be az asztalok közé, úgyhogy csak megállok a bejáratnál. Mindig kerül valaki, aki segít. Én odaadom a pénzt, és megveszik nekem, amit kérek. 

– Jó sok mindent kérsz. Azt is, amit nem kell – simogatta meg tekintetével az asszony az ágyon ülőt. – Öt járműve is volt az évek során. Az egyik elektromos biciklit egy vásárhelyi alapítványtól kaptuk, de az nem bírta az itteni köves utat. A vejünk testvére is hozott egy mozgássérülteknek való kerékpárt. De én mindig félek, amikor elmegy itthonról. Négy balesete volt eddig, hála Istennek, mindig megúszta.

Beszélgetésünk végén a családra terelődik a szó. A házaspárnak egyetlen lánya és három unokája van, egy éve megszületett a dédunokájuk is.

– Az egyik unokánk ért a masszírozáshoz, de nem foglalkozik vele – árulta el távozásom előtt az asszony. Lassan léptem ki az emlékekkel teli, titkos tudást rejtő otthon ajtaján. Nem fogtunk kezet beszélgetőtársammal távozásom előtt, de a mélybe látó, szürke tekintet közelségét még jó ideig éreztem.