Az erdélyi magyar népviseletek (1.)

A honfoglalás kori, azaz a középkori viselet emlékeit a régészeti ásatások alapján tudjuk rekonstruálni. László Gyula hírneves régész, őskutató és képzett festőművész a feltárt kutatási anyagok alapján ábrázolta és írta le a honfoglalás kori öltözetet, amely törökös jelleget mutat. Férfiak, nők inget, hosszú nadrágot viseltek, melyet öv tartott össze. A férfiak fején csúcsos, prémes nemezsüveg, a nők fején zárt párta volt, lábbelijük saru, nemezcsizma.

A honfoglaló magyarok öltözéke László Gyula professzor elképzelése alapján

A honfoglalás kori, azaz a középkori viselet emlékeit a régészeti ásatások alapján tudjuk rekonstruálni. László Gyula hírneves régész, őskutató és képzett festőművész a feltárt kutatási anyagok alapján ábrázolta és írta le a honfoglalás kori öltözetet, amely törökös jelleget mutat. Férfiak, nők inget, hosszú nadrágot viseltek, melyet öv tartott össze. A férfiak fején csúcsos, prémes nemezsüveg, a nők fején zárt párta volt, lábbelijük saru, nemezcsizma. A nők a nadrágra lepelszoknyát vettek fel, amelyet derékban megkötöttek s hátratűztek (ennek mai utódai a csángók gyapjúszőttes, magukra csavart szoknyája és a kalotaszegi muszuj vagy bagazia, ami a templomi nagyünneplőjük).

A gazdagok ruhái selyem- és bársonyanyagból készültek, a szegényebbeké háziszőttes len, kender és gyapjú volt. Mindenki köpenyt (kaftánt) viselt, s télen gyapjú- és bundaanyagot vettek magukra. A harcosok testét bőrruha védte a nyilaktól, kardvágásoktól. A középkortól az újkorig az alapanyag döntő többségét maga a parasztság készítette.

Finnugor eredetű szavak a nyő (kendernyövésre vonatkozva), a fon, sző; bolgár-török a kender, csepű, orsó, tiló; szláv szavaink a len, gereben, guzsaly, motolla, cséve, osztováta (szövőszék), borda, nyüst, takács.

A parasztság maga termesztette a kendert, nyűtte, áztatta, tilolta, héhelte, gerebenezte, fonta és szőtte belőle a vásznat. Megfonta és szőtte a gyapjút is téli ruháinak. Mindezek mellett nemezkészítők, takácsmesterek, tímárok, szűrszabók, gombkötő, kalapos, csizmadia kisiparosok is dolgoztak a parasztság számára.

A XIX. század közepétől a népviseletben mind jobban előretört a gyári termékek használata. A nők kékfestő anyagot, gyolcsot kezdtek viselni. A régi paraszti viselet nyáron a férfiaknál ing-gatya, télen erre posztónadrág, kabát; a nőknél nyáron ing-pendely, télen posztóból varrott ruhadarabokból és kabátból állott.

A XVI. században törvény tiltotta meg a jobbágyoknak, parasztságnak a selyem és bársony használatát, hogy ezzel az úri öltözetet megkülönböztesse.

A XIX. század közepétől, főleg az 1848-as jobbágyfelszabadulás után a jómódú parasztság selyembe-bársonyba kezdett öltözni. A viselet az úri minták utánzásával alakult ki először.

A XVII. századi arisztokrata viselet nyomait őrzi Erdélyben ma is a torockói és a kalotaszegi népviselet, de az hatott a székely és a mezőségi női ruhákra is. A férfiak nadrágviselete az erdélyi néprajzi tájegységeken mindenütt eredetileg a harisnya volt, a testhez simuló fehér vagy szürke háziposztó, melyet egyes kutatók szkíta eredetűnek vélnek. Ezt legtovább a székelyek őrizték meg (főleg azért, mert a katonaságnál is egyenruha lett belőle), a többi erdélyi tájakon az úri lovaglónadrágot, az ún. bricsesznadrágot (priccses nadrág) kezdték viselni a XX. század közepéig.