Az erdélyi értelmiségi nyugtalansága

Mi motiválhat egy magyarországi irodalomtörténészt abban, hogy egy erdélyi magyar író, lapszerkesztő életútját bemutassa? Mennyire ismerik az erdélyi magyar értelmiséget Magyarországon? Hova tűnt a szociográfia? – többek között ezekre a kérdésekre születtek válaszok a csütörtökön indult Tékaforgatag első könyvbemutatóján. A Polis Kiadó Alattvalónak alkalmatlan. Pályakép Gálfalvi Györgyről című kötetéről a könyv szerzőjével, Gáspár Györggyel és „tárgyával”, a rendszerváltás előtti és utáni irodalomi élet szervezésében oroszlánrészt vállaló Gálfalvival Markó Béla beszélgetett a Teleki Téka udvarán.

Az eszmecsere elején Markó arra hívta fel a figyelmet, hogy Gáspár György már az 1989-es decemberi események előtt jelen volt az erdélyi kulturális életben, erről tanúskodik egy 1986-os lehallgatási jegyzőkönyv margóján feltüntetett megjegyzés is, miszerint ő és felesége bizonyos tiltott folyóiratot hozott be az országba. Gáspár György hosszabb ideig a magyar kormány művelődési minisztériumában dolgozott, 2000-től lett a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalomtörténész muzeológusa. Lelkes irodalomszervezői munkát végez, többek között jelentős magyar írókkal készít hangfelvételeket. A Gálfalvi Györgyről szóló kötet is rögzített beszélgetésekből született – ismertette a kötet létrejöttének előzményeit a beszélgetés házigazdája, majd első körben arról faggatta a szerzőt, mi volt számára a kihívás a Gálfalvi-pályakép megírásában.

– Egyrészt a régi ismeretség, másrészt az a rengeteg órányi beszélgetés, amely a Petőfi Irodalmi Múzeumban meghallgatható. A könyv minden „bűne” rám hárul, én szerettem volna megírni, és Gálfalvi György nem állt ellen – jegyezte meg viccesen Gáspár György, majd komolyabbra fordította a szót:

– Magyarországon még élnek színes, vadromantikus elképzelések az erdélyi emberekről. Ezzel színeiben leszűkül az a paletta, amelyet az erdélyi kultúra felnevelt. Úgy érzem, hogy Gálfalvi György és családja sorsa emblematikus arra a sorshelyzetre, amelyet az erdélyi magyar értelmiség 1989 előtt megélhetett. Általa tipizálni lehetett ezt a helyzetet. Ez motivált a személyes rokonszenven, barátságon túl.

Az elmondottak alátámasztására Markó Béla Gálfalvival való első találkozását idézte fel. A fél évszázaddal ezelőtti történet így kezdődött:

– Volt egy örökmozgó, fiatal szerkesztője az Ifjúmunkásnak, aki eljött Kézdivásárhelyre, ahol én akkor középiskolás voltam, és megkeresett. 

Markó diákként beküldte pár „borzas” szövegét a lapba, ez keltette fel a lapszerkesztő figyelmét, aki személyesen akart találkozni vele, majd később, egyetemistaként is odafigyelt rá, és arra is ő vette rá, hogy Marosvásárhelyre költözzön. Ez a Gálfalvi-életútból kiragadott mozzanat is érzékelteti a „nyugtalan, az írást az éléssel, az irodalmat az irodalmi élettel összekeverő” erdélyi értelmiségi típusát – hangzott el a könyvbemutatón.

 

„Az emlékeinkkel egy ágyban alszunk”

A következő körben a beszélgetés irányítója a kötet „tárgyához” intézte kérdését, azt tudakolta, hogyan látja a múlt helyzetét, feltárását Gálfalvi György?

– A Markó Béla és az én emlékeim valahol egymás mellett futnak… (…) Az 1989 előtti dolgokat nem kell felidézni, ugyanis rögeszmém, hogy azok nem mögöttünk, és Illyés Gyulát idézve még csak nem is alattunk, hanem mellettünk vannak, egy ágyban alszunk velük, szimbiózisban élünk velük – hangsúlyozta az író, lapszerkesztő, majd így folytatta:

– Az emlékek az életem. Írás közben tanulok magamról, ugyanis eszembe jutnak olyan dolgok, amelyekről nem is tudtam, hogy az emlékeim közé tartoznak. Akkor jövök rá, mi mindent mulasztottam el az örökös rohangálásban, mi mindent tanulhattam volna még magamról.

A továbbiakban Gálfalvi György és kortársai fontos műfajának, a szociográfiának elsorvadására terelődött a beszélgetés.

– Azért tűnt el, mert nem tudtuk eléggé tudatosítani, hogy mihez kezdhetünk vele. A rendszerváltás előtt a szociográfia által megpróbáltunk a szorító falak között mozogni, megkeresni a lehetőséget a cselekvésre, változtatásra. A szociográfia színtiszta irodalom, amely az önkifejezésre ad lehetőséget. Hogy miért kopott el, miért fulladt érdektelenségbe? Ez egy rettenetesen strapás, kutatómunkát, gyaloglást igénylő műfaj, művelőinek az emberekhez való viszonyulásban is sok poros, sáros utat kell bejárniuk. A mostani fiataloknál másfajta viszonyulás tapasztalható – hallhattuk Gálfalvi Györgytől.

 

A másság védelmében

Következő kérdésével Markó újra a könyv szerzőjéhez fordult: mennyire ismerik az erdélyi magyar értelmiséget Magyarországon? Gáspár György elmondta, hogy az olvasási szokások jelentősen megváltoztak az anyaországban, és míg 30 évvel ezelőtt az erdélyi írók is „jól gondozottak”, mecénáltak voltak, napjainkban a magyarországi szerzőket sem igen ismerik a hazai olvasók. 

A beszélgetés zárókérdése Gálfalvi Györgyhöz szólt, Markó Béla a közös értékrend, a különböző irodalmi áramlatok közötti kommunikáció meglétéről kérdezte íróbarátját. Gálfalvi leszögezte: „az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást”, majd azt is elmondta, hogy mindig is rendkívüli módon érdekelte a másság, az ez iránti fogékonyságot lapszerkesztőként is próbálta a közönséggel elfogadtatni. 

– Hála Istennek, tágult a marosvásárhelyiek értékrendje – jegyezte meg az író, lapszerkesztő, aki visszasírja ugyan a több száz fős irodalmi esteket, de pontosan tudja, hogy a 30-40-es létszámú rendezvényeknek is megvan az egyedi hangulatuk. A régi és újfajta szemlélet pedig meggyőződése szerint békében élhet egymás mellett.

– Ha valami engem kiborított, az az acsarkodás, az öncsonkító ostobaság. Ezt magyarként nem engedhetjük meg magunknak, akárhol élünk, de különösképpen nem nemzetiségi sorsban – zárta eszmefuttatását Gálfalvi György.