Az emlékek élő őrzői

A vonat közvetlenül Isonzó (Soca) mellett halad. Helyenként olyan szűk a szoros, hogy csak a sínpárnak, az autóútnak és néha a sziklába vájt kerékpárútnak van helye. A folyó színe méregzöld, helyenként világos- vagy sötétkék, és kristálytiszta. Találgatjuk, hogy mitől ilyen. Valaki megjegyzi: biztosan helyenként a vízügyi szakemberek – éjjel, hogy az emberek ne lássák – kék festéket öntenek a vízbe. A valóságban azonban az az oka, hogy a karsztvidék gazdag réz-ércben, és ezt mossa ki immár évmilliók óta a folyó. A tisztaságáról pedig röviden ennyit: az itt élők tisztelik a természetet, mert a szó szoros értelmében ebből élnek. A környék valóságos turistaparadicsom. Tolmin és Nova Gorica között a hegyek elérik ugyan a 2000 métert, de a mediterrán éghajlat miatt kiválóan lehet túrázni szinte egész évben. Az alacsonyabb dombokra kiépített ösvények, kerékpár-utak vezetnek, köztük a már említett Béke ösvénye, amely az isonzói csata mintegy 90 km-es frontvonalát is érinti. 

Az utazás alatt alaposan felkészítenek a várható élményekre. A 400 résztvevőt csoportokra osztva – színes karszalagokkal megjelölve – irányítják igazán profi idegenvezetők. A vonatban folyamatosan zajlanak a történelmi előadások a Nagy Háború blog szerkesztői, Pintér Tamás, Rózsafi János, dr. Stencinger Norbert, dr. Négyesi Lajos, Takács Róbert történész-kutatók részvételével. Közben ugyanabban a kocsiban különböző kiadványokat – könyveket, naplókat, képeslapokat, hűtőmágneseket – lehet vásárolni jutányos áron. Mindezek a blog köré csoportosult kutatók munkájának eredményei. Az egyik asztalon szkenner, mellette felhívás: akinek van valamilyen, az első világháborúval kapcsolatos dokumentuma, fotója, tárgyi emléke – rögzítik, és így bekerülhet a Nagy Háború szellemi emléktárába. 

 „Volt egyszer egy háború, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért kitörését követően nem sokkal a kortársak a Nagy Háború elnevezést adták neki. Cinizmustól, vagy bölcs előrelátástól vezérelve némelyek hamarosan az »első« sorszámot illesztették a világméretűvé terebélyesedett háború neve elé. S miután később valóban jött egy újabb, s még nagyobb összecsapás, a Nagy Háborút a továbbiakban már csak első világháborúként emlegették. Az elnevezés megváltozása ellenére az első világháború a magyarság számára kiemelkedő jelentőségű »Nagy Háború« maradt: végkimenetele sorsdöntően meghatározta az egész XX. századi történelmet, s következményei a mai napig hatnak. Blogunkban ezzel a tragikus végkimenetelű, de a hősies helytállásban és a kiélezett emberi léthelyzetek humánus megélésében bővelkedő háborúval szeretnénk Olvasóinkat mélyebben megismertetni.” (A nagyhaboru.blog.hu manifesztuma) 

Pintér Tamás történész-levéltáros elmondta, hogy a Nagy Háború írásban és képben blog 2010. július 28-án, az első világháború 96. évfordulóján indult. Az a történészcsoport, amely ennek a kezdeményezésnek a magja volt, korábban is publikált szakmai írásokat. A bloggal a kezdetekkor az volt a cél, hogy egy olyan internetes fórumot létesítsenek, ahol (egyrészt) saját írásaikat meg tudják jelentetni. Közben megszületett A magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötet (szerzők: Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert), és akkor jött az ötlet, hogy az internet lenne az a fórum, amely révén minél több emberhez el tud jutni a könyv. Az induló csapat két társaságból állt. Egyrészt voltak a már említett kutatók, és hozzájuk csatlakozott egy „civil” baráti kör, amely korábban járt az első világháború nyugati frontjánál, a Somme folyónál, és azt tapasztalta, hogy könnyebb  felkészülni egy odautazásra, mint az Isonzó völgyébe, a magyar harcterekre. A közös beszélgetés indította el a blogot, s csatlakozott szerkesztőként a csapathoz Babos Krisztina. Kezdetben öt szerzője volt az internetes oldalnak, ma már 30 körüli az állandó munkatársak száma határon innen és túlról. Történészek és olyan szakmabeliek – levéltárosok, muzeológusok, könyvtárosok, helytörténészek – írnak rendszeresen, akiknek valamilyen téren kapcsolódik a tevékenységük ehhez a történelmi eseményhez. Nagyon sok helytörténészünk van. 

– Nemcsak a szakmabeliekre gondoltunk, hanem a hétköznapi olvasókra is. Az is célunk volt, hogy a háborút alulnézetből mutassuk be. Így kezdettől fogva naplókat, leveleket, tábori képeslapokat, visszaemlékezéseket is közöltünk a saját gyűjteményünkből, és felkértük az olvasókat is, hogy küldjék be az első világháborús emlékeiket őrző dokumentumokat. Meglepődve tapasztaltuk, hogy nagyon sok képet küldtek be, de volt olyan is, aki egész naplót bocsátott a rendelkezésünkre. Az előző Isonzó Expresszen megrázó volt tapasztalni, hogy az egyik utas elhozta magával nagyapjának a fotóját, és azzal járta be azokat a helyeket, ahol őse harcolt. De az is izgalmas volt, ahogy valaki beküldött egy fotót, amit közöltünk a blogon, ráismertek az unokák, és elküldték a naplóját is, amiből sorozat lett – mondta el Pintér Tamás.

 „....Én a századom jobb szélén meneteltem, és egyszer csak mellettem terem Szabó Jolánka, a pusztaszeri tanítónő, és búcsúzik tőlem, mert akkor már nem lehetett az édesanyákat, feleségeket, gyerekeket, testvéreket visszatartani attól, hogy a háborúba vonuló szeretteikhez hozzá ne férkőzzenek. Engem szüleim nem kísértek ki, de a két öcskös bizonyára ott settenkedett a közelemben a nagy tömegben. Szabó Jolánkával csak pár szót váltottam és mentünk tovább zeneszóval meghalni. A nagyállomáson a jobboldali rámpán felhaladva vonatunk már ott állott a befűtött mozdonnyal és beszálltunk a zöld gallyakkal, virágokkal és zászlókkal feldíszített 40 embernek, vagy 6 lónak készült teherkocsikból álló vasúti kocsikba nagy danolással. Igaz, hogy én nem énekeltem, mert ehhez semmiféle jó kedvet nem éreztem. De hát a legénység legtöbbje beborozva jókedvre hangolódott és a fiatalság nem is gondolt a halálra, én sem. Hiszen nem is tudtuk, hogy milyen is az a háború, csak annyit sejtettünk, hogy ott esetleg meg is lehet halni....” (Részlet a szegedi 46-os gyalogezredben szolgált dr. Szojka Kornél ügyvéd naplójából – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

 – Lehet-e még 100 év távlatából újat mondani az első világháborúról? – kérdem a történész-levéltárost. 

 – A történelemoktatás sokáig csak az évszámokról, csatákról, eseményekről szólt. Amit főleg a magyarok által lakott területen – Nyugat-Európához viszonyítva – kevésbé mondott el a történettudomány, az az, hogy miként élte meg, látta a kisember, az egyszerű katona a háborút, holott ő volt a „történelemcsináló”. Ezek a személyes kapcsolatok, a naplók, a tárgyi hagyatékokhoz fűződő, nemzedékeken átnyúló élmények segíthetnek abban bennünket, hogy magunkénak érezzük a háborút. Társadalmunk túlnyomó részét érintette a háború, ha nem is közvetlenül úgy, hogy valaki részt vett benne, hanem annak következményei. A háború nemcsak testileg, hanem lelkileg is megöli az embert. A naplókból is kiderül, hogy lelkileg is teljesen más emberek lettek azokból, akik megjárták a frontot. A nagypolitikai következmények pedig katasztrofálisak voltak. Ma már elfogadott tény, hogy a fasizmus és a kommunizmus gyökerei az első világháborúig vezethetők vissza. Azért nem kellene teret engedni a szélsőséges ideológiáknak, mert nem kellenek a háborúk, a határmódosítások! – vonta le a  következtetéseket Pintér Tamás. 

Egy másik vasúti kocsiban első világháborús egyenruhákba öltözött hagyományőrzők ismertetik az első világháborús egyen- ruhát, fegyvereket. Az egyik sarokban géppuskafészek várja az érdeklődőket, a ládákban kézigránátok. Megelevenedett a múlt. Az előadást kíváncsian hallgatják a fiatalok. Az idősebbek kissé nosztalgiázva veszik kezükbe a fegyvert. Sokuknak a kötelező sorkatonai emlékek jönnek elő, és  megosztják a hagyományőrzőkkel, akik azért elmondják: az első világháborúban minden másként volt. 

„Bálint őrmester mindjárt felvitt a padlásra, ahol a század magazinja volt. Itt volt elraktározva a század legénységének ruházata, az ünnepi ruhák, a felszerelési tárgyak a puskától, derékszíjtól, patrontáskától, borjútól, csákótól, muníciótól stb., kezdve a legaprólékosabb felszerelési tárgyakig minden. Kiosztotta a mundértól, köpenytől, puskától kezdve minden járandóságomat és leküldött a század II-ik emeleti körzetébe, hogy felvegyem, illetve magamra öltsem az angyalbőrt, a mundért. (...) Egy nagy teremben helyeztek el bennünket, önkénteseket, amelyben két oldalt sorjában egymás mellett voltak felállítva a vaságyak szalmazsákkal, Kopfpolsterral, pokróccal és minden vaságy felett a polccal, rajta előírásosan összehajtogatva a ruhaneműekkel, csákóval, fegyverrel, derékszíjjal, patrontáskával, Tornisterrel (borjúval) felakasztva. A ruhák színe, amiket akkor közönségesen használtunk, sötétkék volt. A csukaszürke színű ruhák, azok fent voltak a mundérdepóban, a század padlásán.” (Részlet dr. Szojka Kornél ügyvéd naplójából – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

 A Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozatát vitéz Jásdi Balázs hagyományőrző főhadnagy vezeti, akitől megtudjuk, hogy nemcsak az első, hanem főként a második világháború, illetve az 1956-os magyarországi forradalom tüzérségi alakulatainak egyenruháját öltik magukra. Minden korszaknak megvannak a hivatalosan működő tüzérségi eszközei, az egyenruhák, a harcászati felszerelés, a géppuska, kézifegyverek, egyszóval minden rendelkezésükre áll, amire szükség van ahhoz, hogy hitelesen elevenítsék fel az adott korszak hadászatát. 

 – Nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy a frontkatonák hagyományát ápoljuk, nem a hátországban szolgálókét. Folyamatosan tanulmányozzuk a korabeli visszaemlékezéseket, a szabályzatokat. Nagyon sokat segítenek a történészek is. Dr. Zöllei Zoltán közelharc-, kézitusa-szakértő csapata folyamatosan képezi a hagyományőrzőket, így mindezeknek kö- szönhetően biztonságosan, hitelesen és látványosan mutatjuk be az első világháborúban használt eszközökkel a korabeli harcmódot – mondja Jásdi Balázs.