Alea iacta est – szoktuk mondogatni, amúgy helytelenül (mert helyesebben Iacta alea est, de mindegy), amikor úgy véljük, hogy végérvényes, megkerülhetetlen és visszavonhatatlan döntést hoztunk valamiben. Azaz a kocka el van vetve, ahogy mondta vala Cézár, amikor csapataival átkelt a Rimini és Ravenna között csordogáló, Rubicon nevű folyón, amelyről máig nem tudjuk, hogy pontosan hol volt (feltételezések szerint a mai Fiumicinóról van szó, de az sem biztos). Iulius Caesar persze nem azért volt a Római Birodalom (és a világtörténelem) egyik leghíresebb fia, mert nem tudta eldönteni, hogy mit akar, de ettől függetlenül valószínűleg ő sem gondolta (hiába verte szájba a fél Európát, s később a sajátjait is), hogy ezen, a Kr. e. 49-ben, a feltételezések szerint február 10-én meghozott döntése történelmi fordulópontot eredményez: megszűnik a köztársaság és létrejön a római császárság, nevéből pedig a legmagasabb világi uralkodói cím eredményeztetik. Az „átlépni a Rubikont” kifejezés több mint kétezer éve a rendkívül fontos, visszafordíthatatlan és gyakran sorsformáló döntést jelenti. Ma éppen ennek az évfordulója van. És ha már a máról beszélünk, és visszatérünk a jelenbe ezen, egykor ahhoz a birodalomhoz tartozó földön, talán úgy gondolhatnánk az új év hajnalán, hogy az idei is a Rubikon-átlépések éve lesz. A tavaly és a tavalyi előtti esztendőben többen is átszelték e mitikus folyót, elég, ha a világpolitikai változásokra, geopolitikai döntésekre gondolunk, amelyek a számos emberáldozattal járó háborúkhoz vezettek – az egyik mindmáig zajlik hozzánk aggasztóan közel, a másik távolabb, de annak a világra ható jelentősége erős, talán erősebb is, mint emezé, főleg, ha az eszkaláció lehetőségét, vagy a vörös-tengeri, a világkereskedelmet veszélyeztető vetületeit nézzük. És az idei évünk sem tűnik kevésbé könnyűnek, a szakértők több tematika mentén is katasztrófákat jósolnak, idehaza pedig választási év lesz, és ha máshol talán igen, az biztosra vehető, hogy itthon nem fogja senki átlépni azt a bizonyos Rubikont. Mert hiába látjuk már az előszeleit a választók kegyéért zajló, kezdődő politikai viharoknak, amelyek újabb hazugságáradattal hülyítik az egybites népet, hiába ígérgetnek majd fűt-fát-autópályát azok, akik a konc közelébe kívánnak férkőzni vagy azt megtartani, hiába emelik a nyugdíjésminden-pontokat, attól itt még nem fog változni semmi. Nincsenek itt cézárok, csak a maneleförmedvények virnyákoló antiművészeinek a különböző természeti jelenségekből és hústermékekből ihletett vezetékneve melletti ragadványként, és főleg nincsenek Iulius Caesarok, olyanok, mint az egykori, aki tőrdöfte szívének hamvait mindmáig a Szent Péter tér közepén felállított, lopott egyiptomi obeliszk tetején elhelyezett urnában őrzi a közömbös utókor. Csak silány utánzók, nagyotmondó kontárok, gátlástalan politikai rablólovagok és olyan idióták, akiket a PC korában már állatkertben sem lehetne mutogatni, mert még a pelikánok tavában süppedő mocsár számára is sértő lenne a párhuzamos jelenlét. Természetesen ezek követőiből bővül a legrohamosabban az akol.
Szóval ne csüggedjünk és ne aggódjunk, nem lépi itt senki át a nem létező folyót, tökmagozhatunk nyugodtan a lábosban rotyogó paszulykonzerv mellett tovább, miközben a tévéből az aktuálpolitika szájkaraté-szenszejei osztják az észt arról, hogy éppen mit és miért nem lehet. A kocka el van vetve. Mindjárt kikel.
