2024. july 7., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az elküldött Mikulás

Az alacsony, sovány nő mintha mindig fázott volna. Hajnalban a félig üres buszon is úgy húzta össze magát, hogy észrevenni is alig lehetett. 

Az alacsony, sovány nő mintha mindig fázott volna. Hajnalban a félig üres buszon is úgy húzta össze magát, hogy észrevenni is alig lehetett. Rendszerint a jobb oldali, utolsó előtti helyen, az ablak mellett telepedett le, és szinte teljes mozdulatlanságban szelte át a várost. Ugyanígy ült sötétedéstől virradatig az éjjel-nappali kisbolt ablakában, ahova cigarettáért, sörért, ritkábban tojásért, cukorért szaladt le a késői órákban a környező tömbházakból egy-egy lakó.
– Nem szokott félni? – kérdeztem egyszer egy esti vásárlás alkalmával. 
– Nincs mitől, zárva az ajtó – mosolyodott el váratlanul az asszony, aztán, mivel senki nem várakozott mögöttem, és mert már látásból ismertük egymást, ráérősen folytatta: – Jobban szeretek ilyenkor dolgozni, mint nappal. Valahogy gyorsabban telik az idő. Mindig van nálam könyv, amikor nem jön vásárló, olvasgatok. Régebb még kötnivalót is hoztam. Csendes ilyenkor az utca, ez mindig megnyugtat. Ha tehetem, úgy intézem, hogy az éjszakai váltás rám essen. 
– Zűrös alakok, részegek nem vetődnek olyankor errefelé? 
– Hétvégén még elő-előfordul, de már azok is ismernek, nem kötnek belém. Ha kérnek valamit, és fizetni is hajlandók, kiszolgálom őket, és kész. Persze azokat, akik alig állnak a lábukon, hazaküldöm. Tudom, hogy nehéz elhinni, de sosem erőszakoskodnak. Egyszer rég, még huszonéves koromban, egy másik boltban fényes nappal támadott meg három fiatal. Levertek a földre, megrugdostak, és elvitték a kasszából a pénzt. Kórházba kerültem, hetekig tartott a felépülés. Bármilyen furcsán hangzik, azóta nem félek senkitől. Ezt pedig érzik az emberek. Esténként egyébként koldusgyerekek is szoktak erre ténferegni, néha adok nekik cukorkát, de pénzt soha. Valamelyik szülőjük mindig ott várakozik a sarkon, és az utolsó baniig elveszi tőlük, amit összekéregetnek. Egy időben egy fiatal férfinak adogattam egy kis aprót. Félmezítláb, kicsavarodott lábfejjel üldögélt a szemközti üzlet előtt a lépcsőn, és úgy tűnt, tényleg rá van utalva mások jóindulatára. Aztán egyszer megláttam, ahogy száguldott a busz után. Azóta meggondoltabban jótékonykodom.
– Régóta dolgozik itt?
– Kilenc-tíz éve. Azelőtt egy alzheimeres asszonyt rendeztem. Gyermekkoromból ismertem a nénit, a lánya osztálytársam volt az általános iskolában. Évek óta külföldön dolgozott, így csak interneten beszélgettünk néhanapján. Amikor megbetegedett az édesanyja, levélben kérdezett rám, hogy elvállalnám-e a felügyeletét. Akkoriban éppen nem volt munkám, meg aztán az emlékek is megrohantak. Régen sokszor hívtak magukhoz játszani, karácsony és húsvét másodnapján is mindig megvendégeltek. Nem mondhattam nemet. Tudtam, hogy jóra nem számíthatok, a volt osztálytársam felkészített erre, mégis megrázott az első találkozás. Nemcsak azért, mert a néni egyetlen vonásában sem hasonlított arra a kedves, jóságos asszonyra, akire emlékeztem. Ellenséges, agresszív lett, mintha az egész lénye valami ijesztő átalakuláson ment volna át. A lánya a lelkemre kötötte, hogy irányítanom kell, kiáltsak rá, ha nem fogad szót, sőt, rázzam is meg, ha kell. De nem vitt rá a lélek. Idővel aztán a néni megszokta, elfogadta a jelenlétemet, engedte, hogy megmosdassam, tisztába tegyem, nem tépte le magáról a pelenkát. Az utolsó hetekre egészen lecsendesedett, már a kezét sem igen mozgatta, legvégül pedig nyelni is elfelejtett. Emberpróbáló volt a társaságában töltött idő, de érdekes módon a távozása utáni napok még nehezebben teltek. Azt hiszem, ez az én bajom: mindig egyetlen kártyára teszek fel mindent, teljesen azonosulok a helyzettel. Aztán, ha megszűnik, egy kicsit én is meghalok.
– Van családja?
– Sohasem voltam férjnél, egyedül élek. Még lánykoromban akadt egy nálam jó pár évvel idősebb, komoly udvarlóm, akinek falusi háza, gazdasága volt. Miklósnak hívták, a névnapján kérte meg a kezemet. Most is fel tudom idézni azt az ijedtséget, ami akkor úrrá lett rajtam. Ma sem értem pontosan, miért. Egyrészt talán túl fiatal voltam, másrészt idegenkedtem a vidéki élettől. Időt kértem, de tudtam, éreztem, hogy később sem tudok majd igent mondani. Pedig a magam módján ragaszkodtam hozzá. Végül szép lassan elmaradt mellőlem, megnősült, gyermekei születtek. Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut. Talán mellette szebben alakult volna az életem. Butaság, tudom, néha mégis úgy érzem, mintha egyszer az életben valóban hozzám is eljött volna a Mikulás, és én elküldtem volna. 
Apró, szúrós szilánkokat éreztem a kacagásában. Mögöttem egy rövidnadrágos férfi topogott a nulla fokos szürkületben, átadtam neki a helyet. 
– Még beszélünk – nézett rám búcsúzóul a nő, aztán a kliens felé fordult. Gyors mozdulatokkal szolgálta ki, közben arcára visszaült a korábbi némaság.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató