Az élet művészete

Pirusz kijátszotta az időt. Hiába vonult el fölötte hét évtized, ugyanazok a csintalan fények játszanak a tekintetében, mint kislányként, a nyárádmenti vakációk idején. Bizonyára ettől éreztem igazán mainak a történetet, amellyel beszélgetésünk kezdődött.

– Hét-nyolc éves lehettem, amikor Marosvásárhelyről Murokországba, ilencfalvi nagyszüleimhez vitt a kisvonat. Unokatestvéremmel, Bélával ott töltöttük a nyarat sok vidámsággal, csínytevéssel. Egy alkalommal a nyári konyha előtti kőasztalról összeszedtük a napszámosok ebédjéből maradt kenyérmorzsát, és beszórtuk a konyhába. Egész madársereg repült a csemege után, mi pedig gyorsan becsuktuk mögöttük az ajtót, és örvendeztünk, hogy sikerült rabul ejteni a szárnyas vendégeket. Nagytatám vesszővel kergette emiatt Bélát az asztal körül, de nem sikerült utolérnie… De tudtunk mi jók, segítőkészek is lenni. Az egyik nyáron a nagyszüleim szénáscsűrjének a tetejére egy gólya költözött. Három fiókát hozott a világra, és – valószínűleg, mivel csak kettőt tudott táplálni – az egyiket kidobta a fészekből. Megkértem az unokatestvéremet, hogy másszon fel a tetőre, és tegye vissza a fészekbe a kis madarat. Béla teljesítette a kívánságomat, de az anyamadár másodszor is megszabadult utódjától, amely végül elpusztult. Az unokatestvéremmel temettük el a kis gólyát. Máig összeszorul a szívem, ha eszembe jut.

Beszélgetőtársam több vaskos füzetet tartott az ölében. Az egyikben családja történetét örökítette meg, és most izgatottan lapozva keresett a vékony, kék betűk között kiindulópontot az emlékezéshez.

– A szüleimtől tudom, hogy hamar világra jöttem, és már az első percekben mosolyogtam. Ebből sejteni lehetett, hogy életrevaló leszek. Legtöbb tulajdonságomat, jellememet édesapámtól örököltem. Neki az volt az álma, hogy színésznőt nevel belőlem. Szabadidejében gyakran elővette a hegedűjét, nekem pedig énekkel kellett kísérnem a játékot. Nagyanyám verstanulásra ösztönzött. Lehetőleg az asztal tetején állva kellett énekelnem, szavalnom. Évekig balettiskolába is járattak, két évig zongorázni tanultam. Szüleim váratlan válása azonban véget vetett ennek az álomnak. Nem lett belőlem művésznő, csupán életművész.

A továbbiakban az ősz hajú hölgy általános iskolai tanítónőjéről mesélt, aki sok egyéb mellett vázlatot írni is megtanította. Ennek a tudásnak veszi hasznát azóta is, ha jártában-keltében, kulturális rendezvényeken és olvasás közben érdekességekkel találkozik.

– Az Egyesülés középiskolában is kiváló tanárok keze alá kerültem. Akkoriban még nyolc tantárgyból kellett érettségizni, ez későbbi tudásom megalapozásában is fontos szerepet játszott. Mivel leginkább a kémia iránt érdeklődtem, az Egészségügyi Technikumban, azaz a Dögiben folytattam tanulmányaimat. Tankönyvünk nem volt, egyetemi jegyzetekből tanultunk. Az elméleti órák mellett komoly gyakorlati képzésben is részem volt, így készítettek fel a három év alatt az egészségügyi asszisztensi vizsgára. A munkát Szászrégenben kezdtem, majd rövid idő múlva sikerült hazakerülnöm Vásárhelyre, a gyermekklinikára. Akkor már családos voltam.

– Mire emlékszik leginkább abból az időszakból?

– Szerencsésnek érezhetem magam, ugyanis kiváló orvosok mellett tanulhattam, dolgozhattam. A kis páciensekkel is igyekeztem megtalálni a hangot, türelmes és segítőkész voltam. Csak egy álmom nem teljesült. Mindig arra vágytam, hogy modernül felszerelt intézményben dolgozhassak, de a klinika korszerűsítésére csak a nyugdíjazásom után került sor.

– Mikor vonult vissza?

– A nyolcvanas években többünket előrehozott nyugdíjba küldtek. Nem kevés idő telt el azóta, mégis, a mai napig felismernek az egykori gyerekek és szüleik, akikkel a klinikán kerültem kapcsolatba. 

– Hogyan teltek, telnek nyugdíjas évei?

– Amikor már nem dolgoztam, több időm jutott visszatekinteni a gyermekéveimre, a fiatalságomra, és valahányszor szükségét éreztem, papírra vetettem az emlékeimet. Leggyakrabban éjjel 2 óra körül rohantak meg a gondolatok, a mai napig olyankor ülök le írni. 

– Elmesélné egy napját? 

– Tizenhárom éve vesztettem el a férjem, özvegységemben egyedül élek, de most is igyekszem minél több tevékenységgel kitölteni, megszépíteni a rendelkezésemre álló időt. Mivel pacsirtatípus vagyok, hajnalban kelek. Mindenekelőtt munkatervet készítek magamnak, aztán mire felkel a nap, már főzök. A reggeli órákban kimegyek az udvarra, a kertbe, gyomlálok, járdát seprek. Ebéd után mindig pihenek egy kicsit, ezt a szokást még az ilencfalvi nagyszüleimtől lestem el, aztán jöhet az újságolvasás, rádiózás, tévézés. Esténként mindig „kimenőt” adok magamnak: könyvbemutatókra, hangversenyekre, kiállításokra járok. Igyekszem lépést tartani a város kulturális életével, már amennyire a lábam engedi. De nem panaszkodom, hiszen annyi jót kaptam az élettől: a gyermekkor szépségét, a munka örömét, a házasélet boldogságát. Két fiúgyermekkel ajándékozott meg a sors, és ráadásként tizenegy évvel ezelőtt még egy Kincset kaptam. Ő az én unokám, akinek a közelében semmi más érzés nem létezik, csak a boldogság.