Az asztrológus válaszol
2013-02-20 14:29:35
- Tóth Sándor
Február 18-án a Nap belépett a Halak jegyébe. Az asztrológia szerint a Zodiákus 12. jegye, mely a lélekfejlődés utolsó stációja.
Mottó: Fenti világ csillagtükre üzenetet küld a Földre:
„Megtestesült szellemember, sorsod legyen édes teher!”
Kedves Olvasók!
Február 18-án a Nap belépett a Halak jegyébe. Az asztrológia szerint a Zodiákus 12. jegye, mely a lélekfejlődés utolsó stációja. Ha röviden fogalmazunk, akkor az egységről szól, arról a momentumról, amikor felismerésre kerül az, hogy mindannyian Isten teremtményei vagyunk, és senki sem ér semmit önmagában. Kijelenthetjük, hogy semmink sincs, mindaz, amivel azt gondoljuk, hogy rendelkezünk, a kozmikus elmúlás közös pillanata. Mert a lét örök, az élet mulandó. A XXI. század embere még mindig az örök élet illúzióját próbálja konzerválni, harcol az elmúlás ellen, a halál ellen. Körülbástyázza magát mindazzal, amit biztos el fog veszíteni. Mert valamikor réges-régen ivott az élet vizéből, amibe egy démon belekeverte a vágyakozás esszenciáját. Azóta képtelen szomját oltani: minél többet iszik, annál szomjasabb lesz.
Egy fiatal hindu herceg, akinek mindene megvolt: felesége, ágyasai, gazdagsága, hatalma, rájött, hogy boldogtalan. Mindenét otthagyta, és elkezdte keresni az élet értelmét. Hosszú éveken át aszkétaként élt, de nem jutott előbbre. Aztán évekig meditált, míg egy nap megvilágosodott. Gautama Sziddhárta hercegből Buddhává változott. Járta az országot és tanított. Azt tanította, hogy az emberi élet szenvedéssel teli, és a szenvedés oka az emberi önzés és vágyakozás. Ez a felismerés igaz. Az a probléma a vágyakkal, hogy osztódással szaporodnak. Minden vágyunk újabb vágyakat szül, és ez a sötét spirál elrabolja az energiánkat, megmérgezi a jelenünket. Állati sorba süllyeszt, és legalantasabb ösztöneinket csalogatja elő, melyet felerősít a gondolkodásunk, az „intellektusunk”, és gonoszságunkban mélyen alulmúljuk azt az ideát, amely a magasabb szellemi dimenziókban megteremtődött, és embernek neveztetett.
Az önzés pedig nem más, mint az emberi ego játszmája. Magamnak akarok valamit, aztán megint valamit, aztán még azt is, ami nem engem illet. Mindenkitől elvennék valamit, amitől azt gondolom, hogy több leszek. Először, másodszor és harmadszor is én járjak jól, a többi ember nem számít. Dehogy érdekel, hogy mi a jó neked! Ha már így rákérdeztél. Ha nem kérdezel rá, akkor eszembe sem jut. De mindegy, úgyis tudom, hogy ostoba és fölösleges kérdéseket teszel fel.
A minap egy amerikai családi filmdrámát néztem. Leonardo di Caprio férfiúi vágyai hevében a falhoz szorítja feleségét, Kate Winsletet, és meghágja. Elnézést ezért a kifejezésért, de remélem, egyetértenek abban, hogy egy közel 50 másodperces aktust képtelen vagyok szeretkezésnek nevezni. Buddhista tanítás lenne? Igen, az. Természetesen a film alapvetően az ideálisnak hitt párkapcsolat pokláról szólt, arról a sok elfojtásról és illúzióról, amely minden esetben a tragikus végkifejlethez vezet.
A Halak jegyében benne van az elfogadás lehetősége, mely nem azonos a beletörődéssel. Mint ahogy a keserves sírás sem ugyanaz, mint a szemünk sarkából lecsorgó örömkönnyek. A Zodiákus utolsó jegyében ott tükröződik Poszeidón tengereinek és óceánjainak minden árnyalata. Benne van a megfoghatatlan szépség, a titokzatos mélységekbe lerántó örvény, a vízfelszínt selymesen fodrozó szellő és a szirének éneke. De övé a sűrű vízpára, a gomolygó köd, amely elringatja a látás érzékét.
Néha jobb is, hogy nem látjuk azt, ami körülvesz. Mert úgy járunk, mint a süket nagymama, aki titokban vett egy hallókészüléket. Amikor meghallotta, hogy mit sem sejtő, mosolygós családtagjai miket mondanak róla, könnyeivel küszködve kiment a tornácra, és darabokra törte azt.
A Halak az igazi művész: az istenadta vagy istenverte tehetség. Aki ihletét égi dimenziókból alászálló angyali múzsától kapja. A csók éteri finomságú ezüstszálai megtermékenyítik a Művészt, akiben a Lélek kiárad. Alkot, teremt: Istenhez hasonlatosat. Megismételhetetlent. És ott, abban a szent momentumban már nem ember, nem művész, nem anyag. Isten rajzol vagy fest a keze által, mennyei dallamokat kottáz, kiszabadítja a szobrot a márvány fogságából. Majd leborul az Alkotás előtt, az Alkotó előtt. Elalél, és mikor felébred révedt tekintetével, újra próbálkozik. Ha nem sikerül, próbálja kinyitni az ajtót az alkohollal, a drogokkal. Sajnos, ez a kulcs egy sötét dimenzió kapujáé. A kétségbeesés, a félelmek, az elveszett paradicsom hazugsága. A zuhanás, az örvény, melyben felpislákol a fény tükörképe, de az irány lefele tartó. A reménytelen mélységből visszakapaszkodni kevesen tudtak.
Mi is az, amit tulajdonképpen elveszíthetünk? Az illúziót. A nagy szemfényvesztést, amit a földi cirkusz naponta bemutat. A nagy álmot, amikor még azt hittük, hogy a világ jó, és az emberek kedvesek és segítőkészek. Amikor nem tudtuk, hogy van szegénység, gonoszság, környezetszennyezés, rezsibefizetés, hiteltörlesztés. Amikor nem kellett fizetni a vízért, amikor tiszta vizű folyókban ingyen fürödtünk, nem kellett mindent fertőtleníteni, csírátlanítani, ízet fokozni, színeket hazudni. Amikor rákok éltek a Marosban, és a holtág tele volt élettel. Akkoriban még úgy tűnt, hogy az élet győzedelmeskedik a halál felett. A hamis eszme fertőzése tömegméreteket öltött, kevés volt a gyógyító és kevés a hit. És történt valami, amikor feléledt a remény, hogy lesz jólét és testvériség, és egymás szokásainak és szimbólumainak tisztelete. Aztán ez az illúzió is köddé vált, és ne hibáztassuk, mert nem tehet róla: ilyen a természete.
Sötétben tapogatózunk, mint barlangi gőték a napfényben, keressük egymást, és boldoggá tesz, ha nagy ritkán olyan pillanatfoszlányok részesei vagyunk, amikor valami kis gyertyalángot vélünk felfedezni egymás tekintetében.
Továbbra is várom a leveleiket, észrevételeiket, kéréseiket és kérdéseiket az asztros@yahoo.com címen. Vigyázzanak egymásra!
