Az Ariadne XXVIII. forgatagában

Géza kék az ég

A címbe emelt nyelvi lelemény, a mondat, amely visszafele olvasva is ugyanaz, textilműként is leképezhető. A marosvásárhelyi Art Nouveau Galéria bejárata közelében a plafonról csüngő lenge tértextil, a Géza kék az ég első pillantásra tudatosítja, innen is, onnan is egyaránt szemlélhető és értelmezhető. A belépő aztán hamar rájön, a palindromeffektus a tárlat egészére is vonatkoztatható: a kiállítótér bármely oldaláról kezdi a látnivaló feltérképezését, itt is, ott is impozáns alkotások, látványban, dekorativitásban, gondolatban, érzelmekben gazdag munkák ragadják meg a figyelmét. Nyilván nem egyforma intenzitással, egyes művek előtt biztos hosszasabban időzünk, de a kevésbé markáns textíliák sem süllyednek az elvárt szint alá. Az 1996-ban útjára indított vásárhelyi Ariadne, a műfaj dinamizmusát, megújuló képességét, inventív vetületeit felmutató országos rendezvény huszonnyolcadszor is igazolja, kétségtelenül kiérdemli a szakma és a közönség figyelmét, elismerését. Közel nyolcvan kiállító több mint száz alkotása érzékelteti, merre tart, mi izgatja Bukarest, Arad, Bihar, Hargita, Hunyad, Iaşi, Kolozs, Kovászna, Maros, Nagybánya, Nagyvárad, Suceava, Szatmár, Temes megye textilművészeti közösségét, illetve melyek azok a témák, irányzatok, anyagok, technikák, időszerű kihívások, amelyek egyéni ihletet adnak, és hosszas, kitartó alkotómunkára ösztönzik őket. A jegyzetkezdés jegyében folytatva az értékelést, idén elsőként a játékosságot emelem ki. Ez mindenképpen üdítőleg hat a tárlatlátogatókra. Mindig jó szembesülni azzal, hogy a mai válságos, tragikusan elembertelenedett világban képesek vagyunk homo ludensként is élni, érezni, megnyilvánulni. És hogy ez így van, az bizonyára azzal is magyarázható, hogy a kiállítók szinte egytől egyig nők, kortól, beállítottságtól függetlenül olyan lányok, asszonyok, akiknek alkotói univerzumát az életöröm, a szépség, a megújuló készség, a nehézségeket, kilátástalanságot, melankóliát legyűrni képes optimizmus határozza meg, vagy legalábbis ezeket szeretnék megerősíteni a nézőkben műveikkel. Színesen, ötletesen, a hagyományokat a folytonos változásokhoz igazodó maiságunkkal ötvözve. Idén mintha a kiállítás tarka koloritját a kék uralná, több textilmunkát a tavaszi égbolt és a fény, a ragyogás inspirált. De a természet teljes színpompája, az évszakok váltakozása is jelen van a szalon palettáján. A kifinomult, jó ízlést nem nyomja el a hivalkodó, harsogó vásáriság, amellyel sajnos oly gyakran és sokfelé kell találkoznunk magunk körül. Ez annak is köszönhető, hogy a művésznők nagy hányada a tradíció, a népművészet tiszta forrásából igyekszik meríteni. Számos művön valósul meg a múlt és jelen szerves egybefonódása, a mítosz és valóság egyedi ötvözete, az ősi és mai jelképek együttes kivetülése. A kísérletezés talán nem olyan nyilvánvaló, mint más években, kevés a méreteiben is rendhagyó installáció, a számítógépes, digitális technika részaránya is eléggé elenyésző, nem kísért a mesterséges intelligencia. A textilesek körében máskor oly népszerű zászlók hiányoznak, a divatkreációk jelenléte is bizonytalanságra vall. És még sincs hiányérzetünk. Szinte mindenből kapunk valamit, ami az előbbiek hiányában is kárpótol. A sok tetszetős, tartalmas kollázs, egypár míves, nagyívű kárpit, a vegyes anyaghasználatú és technikájú munkák, a megnyerő minitextilek, a szellemes megoldású objektek, a merész képzettársítások jótékonyan dúsítják a látványkínálatot és a kiállítás eszmei, hangulati töltetét. Mindennek különleges nyomatékot ad néhány egzotikumból fakadó kuriózum és a régmúltba ágyazott különlegesség. Van, akit az kápráztat el, ahogy az édesanyák, nagyanyák, dédanyák viseletéből, kelengyéjéből születik új, mai textilművészeti remek, mást az, ahogy indiai fríz, afrikai mese, kopt kereszt, legendabeli unikornis honosodik 21. századi textíliává, vagy ahogy a 150 millió éves őskövület, a tudósok által újraálmodott Archeoteryx vált ámulatba ejtő alkotói leleménnyel és tudással illúziókeltő minitextil objektté. Nem beszélve az ókori római pikkelypáncél rendkívüli páros együttműködést igénylő másolatáról, amelynek mintegy harminc kilogrammját közel ötezer rézlapocska és más hozzávalók súlya teszi ki. Az utóbbinak tényleg múzeumban a helye.

Aligha van az Ariadnénak tájainkon párja. Azért sem, mert a 28 évvel ezelőtti kezdeményező, Nagy Dalma textilművész és lelkes segítőtársai, kollégái napjainkra sem adtak fel semmit lendületükből, igényességükből és elhivatottságukból, és sikerült elérniük, hogy menet közben újabb művésznemzedékek csatlakozzanak hozzájuk. Ma már olyan kiállítóik is vannak, akik az Ariadne indulásakor még meg sem születtek. Talán kissé túlzás, de megkockáztatható: ez is oda csatolható a krétai királylány csodáihoz.