Az Andamán-szigetek

Egy rejtett világ varázsa (9.)

Enyhe melankóliával írom utolsó beszámolómat indiai utunkról. Az elmúlt hetekben szívembe zártam az embereket, kultúrájuk mélységes hatása alatt még ma is, egy hónappal visszatérésünk után olyan eleven minden, mintha évtizedekig éltem volna ott.

Na de hagyjuk a szentimetalitást. Végső soron el akarom árulni, hogy az Andamán-szigetvilág a természetkedvelők paradicsoma. 

A 204 szigetből álló csoport az Indiai Unió fennhatósága alá tartozik, még akkor is, ha Thaiföldhöz közelebb fekszik. A legközelebbi repülőtérről, Csennaiból (Chennai, régebben Madrász) három és fél óra alatt lehet repülővel elérni a szövetségi állam fővárosát, Port Blairt. Hajóval hatvan órába telik az út – ha a tenger is úgy akarja. 

Habár a szigetvilágon ősidők óta negroid törzsek élnek, sokáig a történelem vakfoltja maradt az egész terület. Az első feljegyzés a XV. századból, Marco Polo krónikásától származik. A Csodák könyvében az Andamán-szigeteket mint a farkasfejű mitikus lények otthonát említi meg. 

A kannibalizmus mítosza is távol tartotta a felfedezőket ettől a tájtól. Etnológiai kutatások kétségtelenül bebizonyították, hogy az őslakók ellenségeik holttestét ugyan feldarabolták és elégették, de sohasem ették meg. A ceremónia háttere spirituális jellegű volt. Azt hitték, hogy a tűz nemcsak a testet, hanem a gonosz szellemet is elégeti. A rituáléval a falut védték az idegen inváziótól. 

Marco Polo után háromszáz esztendőn át hallgatott a fáma. A világ csak akkor figyelt fel erre rejtett világra, amikor 1756-ban a dánok, később az osztrákok gyarmatosítói jogokat igényeltek. Végül is 1789-ben a Brit Kelet-indiai Társaság uralma alá került. Dél-Amerikából jól ismerjük, hogy a gyarmatosítás milyen következményekkel járt az őslakókra nézve. Itt is megismétlődött a történelem. Bevonszolt betegségek, tüdőgyulladás, kanyaró és influenza tizedelték a törzseket. Egyes népcsoportok teljesen kihaltak. Valószínűleg egykor tizenkét félnomád törzs népesítette be a szigeteket. A gyarmatosítást csupán négy csoport élte túl, azok, amelyek a külvilággal a kapcsolatot megszakították. Ma az indiai kormány védi őket. Idegenek csupán huszonegy szigetet látogathatnak meg, és néha még ott is csak korlátozott területen mozoghatnak. 

Legradikálisabban a szentinelézek izolálták el magukat. A mai napig sem tanácsos a szigetet nyíltávolságon belül megközelíteni. 2018 novemberében egy amerikai misszionárius megpróbálta felvenni a kapcsolatot Északi-Szentinel lakosaival. A partot nem érte el. Lelőtték. 

1858-ban Nagy-Britannia hivatalosan büntetés-végrehajtási gyarmattá nyilvánította az Andamán-szigeteket. A Port Blairben felépült Cellular Jailben, egyszemélyes zárkákban őrizték az indiai függetlenség harcosait. Az embertelen fogházi körülmények egy nagy éhségsztrájkhoz vezettek. A foglyok felszabadítása Mahatma Gandhi és Rabindranath Tagore közvetítésének köszönhető. A börtönt múzeummá építették át. Illendő lenne egy ilyen történelmi emlékhelyet meglátogatni, de valahogy nekem hiányzott a lelkierő a történelem fekete keretes oldalai lapozásához. Inkább az Antropológiai Múzeumban csodáltam meg a sámánszobrokat, a hangszereket és egyéb törzsi ereklyéket.  

A leggyakrabban látogatott szigetek Havelock és Neil Island. Csodálatos napfelkelték, lélegzetelállító naplementék, végtelen pálmafákkal szegélyzett homokstrandok… Csupán a fiatal szerelem szebb, mint ez a part. Mi viszont már kinőttünk a romantika korából, s jobban zavartak a nászutasok szerelmes énekekkel kísért gyertyafényes vacsorái a strandon, mint amennyire élveztük a tengeri idillt. 

Az első hajóval a kontinentális őserdővel borított Long Islandra, a Hosszú-szigetre mentünk. Én a dzsungelt mindig áthatolhatatlannak képzeltem el, de az Andamán-szigeteken őserdei ösvények vezetnek egyik településről a másikra. Lenyűgöző a barangolás a faóriások között. Jellegzetes deszkagyökereik háromszög alakúan fejlődnek ki, két-három méter magasra nőnek, és húsz-harminc méterre kúsznak a humuszban oly szegény talajon. Támasztják, táplálják a fát, és védik a talajt az eróziótól. Csupán néhány lépés után már nyaldosta az óceán az őserdő milliárdnyi lábát. Egy végtelennek tűnő homokstrandot értünk el. Egy lélek sem sütkérezett a napon, senki sem keresett hűsülést a hullámok között. Csak néhány bivaly dagonyázott egy tengerbe ömlő patak deltájában. Függőágyainkat felfeszítettük a fák közé, s egyáltalán nem örvendtünk, amikor a megrendelt dzsip megérkezett, hogy visszavigyen minket szállásunkra.

Hasonlóan mesés partok vártak reánk Észak-Andamán szigetén. Egy teliholdas éjszakán szerettük volna meglesni a hatalmas tengeri teknősbékákat. A védett állatok ebben az időszakban rakják tojásaikat a homokba. Ők jobban tudják, miért éppen ezen a vidéken választották ki utódaik inkubátorát. Itt senki sem zavarja intim szférájukat. Szállást nem találtunk a közelben, s egy parti tábla (Óvakodj a krokodiltól!) elriasztott a függőágyban töltött éjszakától. 

Diglipurban már égett a föld a lábam alatt, délre akartunk menni, a Kis-Andamán nevű szigetre. A hajóra négy napot kellett várnunk. Hamar elfelejtettük a hosszú út strapáját. A civilizáció zajától távoli üdülőhely szabadtéri vendéglője körül kis zöld ártalmatlan kígyók siklottak a bokrok ágain, tarka madarak billegtek mindenütt, s a bátrabbak egy asztalon egy banánfürt gyümölcseit csipegették. Egy hosszú asztalnál reggelizett egy francia család. Szörfölni jöttek. Melléjük telepedtünk. Kiderült, hogy ez a nehezen elérhető sziget egy rejtett szörfös paradicsom. „Jók a hullámok, a part néptelen, a kaja finom, s valljuk be”, hajolt bizalmasan hozzánk a fiatalember, „manapság sehol sem bérelsz egy ilyen házat egy dollár alatt. Tökéletes. Mi már három éve ide járunk.” Az Atlanti-óceántól a világ másik végére utaznak szörfözni. Le a kalappal! 

Reggeli után egyenesen a tengerpartra mentünk. Mögöttünk a trópusi dzsungel óriásfái tornyosultak, előttünk azúrkéken csillogott az óceán, és a makulátlan homokstrand végtelennek tűnt. Képeslapi idill.  Egy kis csoport közeledett felénk. Önkétes szemétgyűjtők szedték össze a műanyaghulladékot. Megmutatták nekünk a plasztiküvegek címkéit: a legtöbb Thaiföldről vagy Mianmarból származott. Közel hétszáz kilométerre sodorja őket az ár. Szegény óceánok!

Sokat barangoltunk az őserdőben. A csapás szélén kis oltárokra, elhagyott áldozati helyekre bukkantunk. A parthoz közeledve helyenként mély lyukak tátogtak, amikben zölden csillogott a víz. Liánok csüngtek fölöttük, amelyek a lyukakba esett vándorlót megmenthetik a fulladástól. Ezek már annyira közel vannak a tengerhez, hogy a vízszintjük az apállyal és dagállyal változik. 

Tudtuk ugyan, hogy a helyi törzsek egy századunkban alig elképzelhető izolációban élnek, mégis alulértékeltük az utazási restrikciókkal járó nehézségeket. 

Kis-Andamán nem is olyan kicsi, mint ahogyan a neve sejteti. Területét viszont a törzsvédelem zsugorítja le a turisták számára. 200 évvel ezelőtt a szigetet az onge törzs népesítette be. A törzsek lakosai számát a XIX. század közepén 5.000-re becsülték, ma már csak egy északkeleti és egy déli településen él néhány család. Idegenek a közelükbe sem jutnak, még más szigetlakót sem engednek falvaikba. 

Szintén tiltott területen élnek a nikobárok. A kerek arcú, dél-ázsiai származású emberekkel találkoztunk az utcákon, piacon, de falujukat nem szabad meglátogatni. Barátságosan mosolyogtak, egy asszonnyal sikerült beszélgetnem is. Mobiltelefonján képeket mutatott nekem a családjáról, de amikor megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e, felállt s búcsúszó nélkül otthagyott az út szélén. Egy másik alkalommal egy nikobár vadászt láttunk az erdőben. Mezítlábas ember a nagy fák között, puska a hátán, vállán egy tarisznyából kilógó, frissen lőtt madár teteme – jobb fotómotívum alig képzelhető el. Helyi vezetőnk szokatlan szigorral leintett. A fényképezőgép dühbe guríthatja őket, s akkor kiszámíthatatlanokká válhatnak. Tőlem távolt állt egy fegyveres férfi felingerlése, de tudatlanságom könnyen veszélybe sodorhatott volna. Jó, hogy erdei kalandjainkon mindig helyiek kísértek.

Minden utazás valamikor véget ér. Elbúcsúztunk a varázslatos strandoktól, az őserdőtől, a sok melegszívű embertől, de emlékeink lelkünkben örökre zsonganak.

Eigel Gabriella