Az ajándékozó
2017-09-05 15:29:17
- Nagy Székely Ildikó
Régi idők nyugalmát őrzi a főtéri tömbházlakás.
Régi idők nyugalmát őrzi a főtéri tömbházlakás. Patyolattisztaság és ünnepélyes rend mindenütt, a nagyszobában az asztalon kristályváza, mellette két szemüveg, a szekrényben szépirodalmi és zenetörténeti könyvek katonás sora, egy másik polcon fekete-fehér családi fotók. A falon tájképek, a másik szobában hímzett párnák, varrottasok.
– Ez itt az én birodalmam – vezet be a hetvenes évei végén járó Ildikó néni, aki pár nappal korábban azért kereste fel szerkesztőségünket, hogy elmondja, képeslap- és lemezgyűjteményét szívesen odaajándékozná valakinek. Rövid találkozásunk során abba is beleegyezett, hogy ha meglátogatom, elmeséli az életét. De mielőtt letelepedne mellém, hímzett terítőt tesz az asztalra, aztán süteményért, kávéért siet.
– Mindig ilyen örökmozgó voltam – jegyzi meg derűsen, majd pontos, finom mozdulatokkal kezdi visszatekerni a láthatatlan időgombolyagot.
– Édesanyám dicsőszentmártoni születésű, én is ott jöttem a világra. Édesapám kirakatrendező volt, anyám fodrász. A háború idején egy katonaautóban szökött át velem Vásárhelyre, az egyik rokonához. Később apámat Besztercére helyezték dolgozni. Évekig ott éltünk mi is anyámmal és a két fiútestvéremmel, ott kezdtem az iskolát is. Középiskolás koromra viszont már újra Marosvásárhelyen laktunk, ebben a lakásban. Nem voltunk jó anyagi helyzetben, az egyik testvérem egyetemre járt, szükség volt a segítségemre. Rengeteget varrtam, hímeztem abban az időben, és röviddel az érettségi után, augusztus elsején munkába álltam. Az Ifjúság utcában működött a megyei tervezőintézet, oda vettek fel rajzolónak. Két éve dolgoztam, amikor beiratkoztam az építészeti technikumba. A miénk volt az utolsó évfolyam, amely három évet végzett, almérnöki képesítést kaptunk.
– A technikumi évek alatt folytatta a munkát?
– Igen. Volt, hogy este 9-től hajnali 3-ig rajzoltam, aztán reggel 7-re mentem munkába. 1964-ben fejeztem be a technikumot.
Mesélés közben felállt, és barna tasakban őrzött könyvecskét vett le a szekrényről. Ünneplőbe öltözött fiatalok arcképei sorakoztak benne, az egykori ballagóké.
– A technikum elvégzése után egy ideig még a tervezőintézetben maradtam – ült le mellém újra Ildikó néni –, aztán egy kis kitérő következett. A megyei zöldségszektorba kerültem, az építőtelepeken kellett követnem a munkamenetet, az engedélyek rendezése is a hatáskörömhöz tartozott. 1967-ig dolgoztam ott. Akkoriban nyílt egy új tervezőrészleg a Városháza épületében, a torony alatt, oda kerültem. Kultúrszociális építmények – nyárádmenti óvodák, iskolák, rendőrőrsök, rendelők – javítási munkálatainál vettem részt a felméréstől a kivitelezésig, a költségvetés összeállítása is a munkaköri feladataim közé tartozott. Az évek során többen elmentek a csoportból, mire a tervezőrészleg megszűnt, nyolcan maradtunk. Kettesével osztottak el minket, így kerültem vissza az Ifjúság utcai intézetbe, a költségvetési részlegre. Megtanultam lyukkártyával dolgozni, hihetetlen gyorsasággal ment a munka. Öt év után a városrendezési osztályra osztottak be. Onnan mentem nyugdíjba 1995-ben. Akkor már nagyon beteg volt édesanyám, őt kellett ápolnom. De az egykori kollégáimmal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, nincs olyan nőnap, hogy fel ne hívjanak, és a névnapomon is mindig köszöntenek. Évente kétszer ülünk össze nosztalgiázni. Remek társaság volt, nagyon hiányzik az együtt töltött idő, a közös nevetések – érzékenyült el vendéglátóm. Aztán a családjáról mesélt.
– 35 évesen mentem férjhez, pár év múlva pedig megszületett a két ikerlányunk. Mindketten Budapesten élnek. A férjem pénzügyi szakértő volt, a néptanácsnál a beruházási részlegen dolgozott. Én ugyanott voltam a tervezőrészlegen, így ismerkedtünk meg. Egy pincelakásban kezdtük a közös életet, aztán a Kövesdombon kaptunk egy szép, nagy lakást. Negyedszázadot töltöttünk ott el, és a mai napig kötődünk ahhoz a városrészhez, bevásárolni is oda járunk.
– Mikor költöztek ide, a szülői házba?
– 2003-ban. Akkor már elkerültek otthonról a lányok, és úgy éreztük, hogy ez a helyes döntés. A kövesdombi lakást eladtuk. Itt azonban kevesebb a hely, eléggé össze vagyunk szorulva. Ezért gondoltam arra, hogy elajándékoznám a képeslapgyűjteményt és a bakelitlemezek egy részét. Korábban a nyárádszeredai iskolának is adtam 300 könyvet.
– Meséljen egy kicsit a gyűjteményről.
– Amikor még a technikumba jártam, sok helyre vittek kirándulni, és én mindenhonnan küldtem haza egy képeslapot. Sok év múlva az ikrek külföldi utazásaikról, Franciaországból, Németországból üzentek így haza. Nagyon sok képeslap gyűlt össze az idők során, ezektől válnék meg. A férjemmel nagyon szeretjük a szimfonikus zenét, számos lemezünk van nagy zeneszerzők, például Beethoven műveivel. A lányoknak meselemezeket is vettünk, többek között Illyés Kinga néhai színművésznő előadásában A kis herceg is megvan.
– Úgy tudom, a könyvek szeretetében is egymásra találtak a férjével.
– Valóban rengeteget olvastunk. Mára már meggyengyült a szemem, de erről az élvezetről nem tudtam lemondani. És a keresztrejtvényeket is nagyon szeretem – villant huncut fény Ildikó néni tekintetében. – Az egyik lányom küldi nekem a rejtvényújságokat, van, hogy egy este húsz sudokut is megfejtek.
Beszélgetésünk végén vendéglátóm szépen összefogott, hímzett kézimunkákat vett elő a szekrényből. Ő készítette valamennyit fiatalabb korában, amikor a lányok még kicsik voltak. Végül azt a faragott kazettát is megmutatta, amelyet édesanyjától érettségi ajándékként kapott. Elárulta, semmit nem őriz benne, értéke önmagában rejlik. Úgy éreztem, Ildikó néni egész élete olyan, mint az a szerénybarna, önmagában ékes doboz.
