Markó Béla legújabb verskötetét* már többfelé bemutatták, a külsejében is tetszetős Kalligram-kiadvány a szerző jelenlétében került a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, kolozsvári, debreceni ünnepi könyves rendezvények közönsége elé, nagyváradi író-olvasó találkozón is hallhatták már vallani róla a költőt. Joggal számíthatnak hasonló eseményre a marosvásárhelyi versbarátok is, az őszi könyvvásár várható időpontja viszont túlságosan távolinak tűnik, érdemes lenne korábban élni a „hazai pálya” előnyeivel. Pár nappal ezelőtt a Marosvásárhelyi Rádió is kedvet teremthetett hozzá, a Tompa Enikő szerkesztette Litera-túra című műsor ültette mikrofon elé a lírikust, aki saját válogatásában olvasott fel néhány költeményt a könyvből. Mellékletünk is igyekszik napirenden lenni a kiadói újdonságokkal, ezek közt kiemelt figyelmet szentel a Markó-köteteknek is. Pár mondatba tömörítve az Autóbusz Kufsteinba erényeit is megpróbáljuk körvonalazni.
Félszáz szabadvers két szonett között. Pontosabban: egy keretként szolgáló, szabott terjedelmű költeménypár és ötven, látszólag szabadon csapongó, hosszabb lírai szöveg szervesül egymásba a leleményesen felépített kötet százhúsz oldalán. Az Életrajz szonettben és a Halálrajz szonettben közé ékelve hat fejezetben – Pillangóhatás, Tettenérés, Belül maradni, Felejtés, Legyező, Hattyúhús – élőbeszédszerű költői remeklések gyűltek egybe. Kötöttségek között a szabadság? Ilyesmire is gondolhatnánk a kiadványt lapozva. De az is nyilvánvaló, hogy a kötetlen nyelvi szárnyalásban is vannak megkötések, s a szonett szabta terjedelmi elvárások dacára is megtalálhatja a költő a maga szabadságát, ugyanakkor mindkét versforma egyaránt kihívás lehet számára. A két szonett persze azt is eszünkbe juttathatja, hogy Markó egykori beszervesülése a kötött formájú verselésbe megkönnyítette visszatérését az irodalomba, az Életrajz szonettben tételesen meg is fogalmazza a folyamat menetét. „Azt hittem, elfeledtem a formát,/ pedig nem tűnt el, valahol belül/ tovább él, és mint víz alól a korlát,/ amikor kell, majd úgyis felmerül” – bizonyítja tizennégy soron át. A költői megújulás viszont egyre markánsabb váltást is hozott. A formakeresés az utóbbi években sem maradt abba, de versbeszéde mind eszköztelenebb, egyre letisztultabb, szikárságában is elegáns, az élőszó varázsát személyesebben érvényesítő hangvétellé nemesedett. A most közölt ötven lírai eszmefuttatás, illetve élményfutam is már-már azt a képzetet kelti az emberben, hogy verssé tördelt prózával találja szembe magát. Aztán ahogy előrébb és mind bennebb haladva igyekszik elmélyülni a versben, rájön, hogy minden szónak, fordulatnak megvan a maga jól meghatározott helye, ha nem úgy lenne, nem tudna maradéktalanul ráhangolódni a költőre, nem lenne képes behatolni a vers mélyrétegeibe, s a lírikus egyéni élményvilága nem dúsulna sokakat érintő, egyetemes érvényű problematikává. Miközben talán a korábbinál énközpontúbb versanyaggal találkozunk, és a könyvet végigolvasva felsejlik, hogy a költő a korábbinál gyakrabban mereng el az idő múlásán, jólesik azt is megjegyezni, mennyire nyitott továbbra is a közösségi ügyeinkre. De nyilván ami leginkább megfogja az olvasót, az a versek mindenkit behálózó, valamiképpen bűvkörükbe vonó intimitása.
*Markó Béla: Autóbusz Kufsteinba, Kalligram, 2024, Budapest, felelős szerkesztő: Mészáros Sándor
Markó Béla: Képes beszéd
Említettem már, évtizedekig hetente
ingáztam Marosvásárhelyről Bukarestbe.
Repülővel vagy vonattal is gyakran,
de többnyire autóval. Akárhogy számolom,
legalább ezerszer elhaladtam a fehéregyházi
Petőfi-emlékmű mellett, az Ispán-kútnál,
ahol utoljára látták annak idején a költőt.
Ráadásul koszorúztam is sokszor július
végén, amikor a halálára emlékeztünk.
Politikusként, persze. Amióta ismét
verset írok én is, nem hívnak ezekre
a megemlékezésekre. Nem az én dolgom
ébren tartani Petőfi emlékét. Vagyis
nem a költők dolga. Még a végén valami
oda nem illőt találunk mondani. Kitelik
tőlünk. Már a barikád innenső oldaláról
nézem ezt az egészet. Szabadságharc ez is.
Személyes. Bár meglehetősen későn.
Meg aztán szónokoltam egykor eleget.
De nem panaszkodni akarok. Másról
van szó. A költészetről, ami nem költészet.
Csak most kell erre ráébrednem, pedig
soha nem mulasztottam el menet és jövet
egy pillantást vetni az egész évben
koszorúkkal telerakott emlékműre.
Amely mindentől függetlenül az enyém is.
Kalapáccsal megrongálták a kilencvenes
években. Helyre kellett állítani. Később
egy ideig Bukarestben laktunk, de akkor is
rendszeresen hazajártunk, és hoztuk-vittük
magunkkal Balázst csecsemőkorától.
Próbáltuk átadni neki a Petőfi-örökséget
attól kezdve, hogy megszólalt. Látod,
itt esett el Petőfi Sándor, a nagy költő.
Mindig figyelmeztettük erre. Érdeklődve
pillantott ő is az emlékműre. Korán kell
kezdeni a tanítást. Aztán egy alkalommal
rákérdeztünk. Tudod-e, hogy mi történt
ezen a helyen? Felcsillant a szeme.
Itt dőlt el Petőfi Sándor. Nevettünk.
Képes beszéd az is, ami nem. Ki tudja,
talán ezért a sok legenda. Hogy csak ledőlt
pihenni. De az is lehet, ott az Ispán-kútnál
dőlt el, hogy Petőfi Sándor tényleg
Petőfi Sándor. Mint ahogy sok minden
eldőlt még akkor. Petőfi Sándor kellene
ahhoz, hogy végre megmagyarázza
nekünk Petőfi Sándort. Vagy egy kisgyerek.
Aki még érti is azt a nyelvet, amelyet mi
csak nap mint nap folyékonyan beszélünk.
