Csütörtöki kimenő
Hosszabb-rövidebb történelme során az emberiség sok mindent veszített el. Például hamvasságát, ősemberi mivoltát. Az már szakemberi nézőpont, hogy azt tudatosan avagy ösztönösen hagyta el, esetleg akaratlagosan hajította mögé. De elvesztett háborút, eszméletet, reménységet, almásderest és rábízott fontos titkokat, pl. a dél-amerikai magaskultúrákat, hogy az infrastruktúrákról ne is beszéljek, amiket a római kor után csak a 19. században fedezett fel újra. Végre megkerült – kiáltottak fel megkönnyebbülten a fürdő- és wellnesstulajdonosok, akik közel kétezer évet vártak arra, hogy az emberek újra rendszeresen tisztálkodjanak, mondén fürdőhelyeken verjék el pénzüket, miközben megtalálják az egészséges élet kulcscsomóját.
Na de én nem ilyen frivol dolgokról kívántam fecsegni ezen a kissé hűvös reggelen. Én ugyanis az emberiségnek ama hányadához tartozom, amely rendszerint elveszít valami fontosat. Ámbátor nem vallja be soha, hogy ez kizárólag önhibájából történik. Rendszerint felmentem magamat valami csekélymód megnyugtató, de látszólag logikus érveléssel.
Különösen tartanom kell augusztustól. Miként annak idején Caesart is figyelmeztették, hogy őrizkedjen a márciustól, főleg az Idustól. Mégis i. sz. 44-ben, mit sem sejtve, derűsen kelt fel, s aztán nem ott volt a nevelt gyermeke tőrrel a kezében, az a pernahajder Teisfiambrutus?
Én augusztusban eddig háromszor veszítettem el a mobiltelefonomat. Három különböző augusztusban, három egymástól független évben és alkalommal. Két dolog kötötte össze a sajnálatos és traumatikus eseményeket: személyem és a bérautó, ismertebb nevén a taxi. Volt egy negyedik alkalom is, de az nem augusztusban, hanem – ha emlékezetem nem csal – áprilisban vagy májusban, de ekkor is szerepelt benne a bérautó. Egyszer vagy kétszer hitelkártyámat is elveszítettem, ekkor a feleségem segített ki, letelefonálta az összes érdekelt – tulajdonképpen számomra érdekelt – hivatalt, új kártyát váltottam ki, miközben a véletlen folytán előkerült, visszajuttattatott hozzám az elveszett vagy annak hitt hitelem.
Szóval valamiért augusztusban moccanok ki bűn- és munkabarlangomból, ülök hívott taxiba, és megyek ki a forgatagos világba. (Az idén nem volt Forgatag, de oda se neki, így is el tudtam hagyni fontos távközlési és társadalmi kommunikációs lószerszámomat.) Az első telefonveszteséget ténylegesen a veszteséglistára kell tennem, soha nem került meg. Otthon fedeztem fel hiányát (ekkor eltűnt a magammal hurcolt szendvicsből – két szelet kenyér között egy kofapecsenye – maga a kofák ízletes, vacsorára tartogatott pecsenyéje is). Egyszer-kétszer a család egy másik tagjának birtokában levő telefonról még rácsengettem volt magamra, de aztán a becstelen megtaláló kiemelte belőle a SIM-kártyát, és én már csak latinul ragozhattam tovább a jövő időt sim, sis, sit. Hát nem lett meg. Feleségem csak annyit kérdett szkeptikusan: miért nem lep meg?
Másik három alkalommal a szerencsés megtaláló, egy járókelő a környékről, aztán maguk a taxisofőrök – hálapénzt sem várva el – hozták vissza, miután sikerült kinyomozni – ők engem, én őket – változatos magándetektíviuszi módszerekkel. Ennek okán rendszeresen, ha alkalmam nyílik, emlékezetessé teszem magamat városmutogató ciceroneként, elmagyarázom, mi mellett halad el őhalandósága naponta, orvosi vagy üdülési tanácsokat osztok, szidunk valami közös és láthatatlan, nem jelen levő ellenséget; megnézem a kifüggesztett névkártyán, miként hívják a gépkocsi pilótáját, csak azt nem, milyen társaság kocsiját vettem igénybe. A cég csupán akkor válik fontossá, amikor a diszpécserközponton keresztül igyekszem nyomára bukkanni elveszett telefonomnak.
Most szombaton – bár a vallási előírások szerint nem javallt – kivitettem magamat a temetőbe. Kis római válltáskám lecsúszott vállamról, és a kocsiban feledém. Sok-sok segítőkész ember – temetőőr, irányítóközpontok, a temetőőr menye, szomszédbácsi produkciós iroda, munkatárs-haver-dokumentarista – segítségével kaptam vissza. (Nekik ui. volt telefonjuk.) A helyzetet bonyolította, hogy családom éppen nem volt a cityben. Szerencsére nálam maradt a lakáskulcs és a buxa.
A legjobb mégiscsak az volt, hogy a szülővárosomban történt meg, ahol még ismerek néhány embert, és én is ismertté válok nem írásaim, hanem elveszített telefonjaim és visszakapott értéktárgyaim révén. Köszönet mindenkinek.
