2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Aszfaltszörf

Amikor az óriásszem fényleni kezd, mintha az egész Budapest oda gyűlne, ott nyüzsögne,  zenélne, élne a vonzáskörében. 

Amikor az óriásszem fényleni kezd, mintha az egész Budapest oda gyűlne, ott nyüzsögne,  zenélne, élne a vonzáskörében. Álla alá hegedűt szorító, középkorú férfi – hangszere nyitott tokjában pár százforintos hever –, eltüntethető varázstárgyával közönség nélkül is bűvészkedő tizenéves, fűben iszogató társaságok, villogó portékájukat tétova pároknak kínáló léggömbárusok – ez a Deák Ferenc tér, amelybe már jó ideje beleszerettem. Talán azért is, mert minden találkozásunkkor valami újat mutat.
A turistákat és helybélieket egyforma nagylelkűséggel a város fölé emelő, majd újra földre szállító kerék lassú, szinte észrevétlen lélegzetvételét csak az ülésein elhelyezkedők veszik át. A tér elején elnyúló  gördeszkapályán sokkal gyorsabb a ritmus. Cifrán tetovált fiatalok siklanak két- vagy négykerekű járműveikkel a szöktetők között, és szülői kísérettel mindegyre feltűnik egy-egy kisebb mutatványozó is. Vannak közöttük idegen nyelven beszélők és magyarok is. Az öttagú család ez utóbbiak közé tartozott. 
A két hatéves forma gyerek azonnal megrohamozta a pályát, a mögöttük lépkedő,  sovány suhanc egy ideig a felnőttekkel maradt. A barna bőrű, alacsony férfi és a zilált hajú nő derűs arccal követte a lurkók mozdulatait. Mindkét kisfiú gördeszkával érkezett, egyikük járművéről azonban hiányzott a kerék. A gurulásra alkalmatlan eszköz tulajdonosa egy ideig hol szánkózni, hol szörfözni próbált a deszkával, felvitte az emelkedő tetejére, aztán ülve, állva, kezeivel kalimpálva igyekezett lesiklani. Pár sikertelen kísérlet után azonban elunta a dolgot, és úgy döntött, változtat előnytelen helyzetén. Elégedetten száguldozó testvéréhez szaladt – első pillantásra egyértelmű volt a közöttük feszülő rokoni szál –, eléje ugrott, és megpróbálta lerántani a deszkáról. Persze, a tesó sem hagyta magát. Pillanatokon belül egymásba kapaszkodtak, tépték a sajátjukkal színben és méretben is megegyező trikót, az egyformán kopott nadrágot, a kócos, barna hajat. Egy idő múlva aztán az anya közbelépett. A kerék nélküli deszkán ügyetlenkedőt szidta, tisztes távolságból is látszott, hogy kizárólag őt okolja a történtekért. A gyerek duzzogva vonult le a pályáról, aztán pár lépéssel odébb ledobta a fűre  a sérült eszközt, és rátelepedett.  Testvére közben újra róni kezdte az aszfaltköröket. Ekkor a tizenéves is akcióba lépett, egy hajtányos csapathoz csatlakozva kért engedélyt az egyik járgány kipróbálására, és nemsokára már ott száguldott az öccse mellett. 
– Mi történt a deszkáddal? – kérdeztem volna a tőlem karnyújtásnyira kuporgó fiúcskától, ha lett volna bátorságom megszólítani.
– Túl sokat szöktettem vele, úton-útfélen, meg mindenhol, így eltörtek a kerekei. Pontosabban a kerekekben a csapágy. Sokba kerül a javíttatás, anyuéknak ilyesmire nem telik – válaszolhatta volna. De csak gubbasztottunk egymás mellett, egymás csendjében. 
– Itt laktok Budapesten? – szőttem tovább magamban a gyerekfülnek talán túlságosan tolakodó kérdések sorát. Szinte vártam, hogy a kisfiú faggatózás nélkül is rám emeli okos tekintetét, és elém rajzolja azt a külvárosi szobát, amelyet családjával otthonnak nevez. Aztán azt képzeltem, a főváros melletti erdők egyikéről fog mesélni, talán éppen arról, amelyben sok évvel ezelőtt egy Erdélyből kitelepült házaspár kötött ki számos munkahely- és albérletváltás után. De a gyerek nem szólalt meg, csak fekete szemei szegeződtek a kezemben felejtett sültkrumplis zacskóra. 
– Kérsz? – nyújtottam feléje a rágcsálnivalót. Zavartan rázta meg a fejét, aztán újra a gördeszkapálya felé fordult. Szülei és a tizenéves nagyfiú már szedelőzködtek,  csak a másik tesó keringett még elszántan a szöktetők között. Az apa intésére aztán ő is csatlakozott az indulókhoz.
– Gyere most már. Holnap korán kelünk – lépett a családfő a kerék nélküli deszkán ücsörgőhöz. Aztán rám nézett.
– Adhatok egy újságot? – kérdezte reménykedve. – Ez még megmaradt a mai műszakból. Csak száz forint.
– Az ilyesmit nem ingyen adják? – csúszott ki majdnem a számon, de inkább csendben maradtam. A táskámba csúsztattam a kezem, és a pénztárcám előhúzása nélkül próbáltam kitapogatni valami aprópénzt, de a műveletre nem maradt elég időm.
 – Hagyd már, menjünk – süvített át az asszony hangja a téren. A férfi erre szó nélkül kézen fogta a mellettem üldögélő gyereket, aztán sietős léptekkel vágtak át a gördeszkapályán. A család az óriáskerék irányába távozott. A teret beragyogó, fényes karika még percekig fogva tartotta a tekintetem.   

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató