Arcok és álarcok

Május 6-án érkeztünk Varsóba Európa nyolc országából a Fedezzük fel Sziléziát! Grundtvig felnőttoktatási program résztvevőiként. Miután a repülőtéren mindenkit bevártunk, autóbusszal folytattuk utunkat Európa valamikori legnagyobb faluja, a felső-sziléziai Zabrze (ejtsd: Zabzse) irányába.

Május 6-án érkeztünk Varsóba Európa nyolc országából a Fedezzük fel Sziléziát! Grundtvig felnőttoktatási program résztvevőiként. Miután a repülőtéren mindenkit bevártunk, autóbusszal folytattuk utunkat Európa valamikori legnagyobb faluja, a felső-sziléziai Zabrze (ejtsd: Zabzse) irányába.

Lengyel–magyar összefonódások

Bevallom, furcsa érzések kavarogtak bennem, hisz a világhálón sok mindent olvashattam Sziléziáról. Sokféle uralmat megért már ez a régió. Volt porosz, német, megosztva lengyel és cseh fennhatóság alatt, majd a második világháború után szintén megosztva Lengyelországhoz és Csehszlovákiához csatolták. A németeknek menniük kellett. Korábban, a háború idején a zsidók estek a beteg elme áldozatául. A sziléziai nyelvről azt olvastam, hogy állítólag keveréknyelv, és vitatott, hogy nyelvjárásnak vagy önálló nyelvnek kell tekinteni. Mátyás király sziléziai hadjáratáról tájékozódva újból megfogalmazódott bennem, hogy a róla szóló legendák nem alaptalanok. 1474-ben Mátyás Ulászló lengyel és Kázmér cseh királlyal három évre szóló ún. örök békét kötött, de alig egy hónap elteltével – az osztrák császárral szövetkezve a lengyel és cseh király Mátyás hatalmát készült támadással megtörni. Mátyás tízezernyi fős seregével Sziléziába indult. A szövetséges erők csapata nyolcvanezer főt számlált, így a csata Mátyás részéről már induláskor elveszettnek látszott, mégis az ő győzelmével ért véget.

A magyar történelem nemcsak Mátyás korában fonódott egybe a lengyellel, mindannyian tudjuk, hogy Báthory István Lengyelország egyik nagyra becsült királya volt. Többek között ő alapította a vilniusi egyetemet. A marosvásárhelyi katolikus temetőben pihen Lukinics József honvédszázados, Bem tábornok segédtisztje. Folytathatnám a sort, ami a történelmet illeti, hiszen az unitárius magyar–lengyel vonatkozásokról még nem is beszéltem, pedig János Zsigmond édesanyja, Izabella királyné is lengyel volt. Blandrata György, Soccini Fausto Lengyelországból települt át Erdélybe.

A múltba tekintés után üljünk vissza az autóbuszba és érkezzünk meg Zabrze városába.

Az egy hétre tervezett európai uniós programban egyedüli meghívott voltam Romániából, és sikerült hamar megértetni a nemzetközileg sokszínű csapat tagjaival, hogy erdélyi vagyok és székely. Társaim Törökországból, Finnországból, Belgiumból, Lettországból, Szlovéniából, a Cseh Köztársaságból és Lengyelországból érkeztek. Annak ellenére, hogy semmit sem tudtunk egymásról, sőt egymás nevét is napokig kellett tanulni, hogy helyesen ejtsük, nagyon hamar összebarátkoztunk.

Bányászvilág hajdan

Zabrze iparváros, pontosabban bányaváros, Felső-Szilézia nyugati részén található. Darius Walerjanski történész könyvében Józef Ignacy Kraszewskit idézve azt írja, hogy Szilézia a 19. század „fantasztikus és bizarr pokolkertje”. A város élete 1790-től változott meg, amikor Salomon Isaac mérnök egy méternél vastagabb szénréteget fedezett fel a föld mélyében. A bányák megnyitása után hamarosan Európa legnagyobb falujává fejlődött, s 1914-ben Zabrze helyett a Hindenburg nevet kapta. 1927-ben a települést Szilézia legnagyobb városává alakították, 1945-ben pedig visszakapta régi nevét. A 19. századot a város történetében aranykornak nevezik. A nehézipar fejlődése gyors és látványos volt. Kezdettől fogva nagy gondot fordítottak a bányászok jó életkörülményeinek biztosítására. Kényelmes, szépen elrendezett és mindennel felszerelt telepeket hoztak lére. Saját iskola, posta, rendőrség, börtön, kórház, szálloda, templomok, kulturális központok szolgáltatták a szociális háló jó működésének alapvető feltételeit. A városrészeket, melyek külön telepek voltak, kisvasút kötötte össze, a szállítás ingyenes volt. Már a 20. század elején vezetékes vizet használtak az asszonyok a konyhában, de mosni és fürödni az e célra épített házakba jártak. Még ruhaszárító szoba is létezett ezekben a központi házakban, ahová száraz meleg levegőt fújtak a szárításhoz. A kórházat a fertőzések elkerülése végett mindig a településeken kívül építették.

Isten hozott a pokolba!

Idegenvezetőink olyan nagy szeretettel és átéléssel beszélnek a múltról, hogy a látogatónak az az érzése, hogy hirtelen részévé válik a történelemnek. Csodáltam a leleményességet, amivel vonzóvá, érdekessé és élvezetessé teszik a föld alatti, föld feletti túrákat egyaránt. Zabrzéban a Guido nevű bányát 1855-ben alapították. Európában egyedinek számít, mivel ez a legmélyebb, turisták által látogatható bánya. Két szintre osztották, és sokszor „Isten hozott a pokolba!” üdvözléssel kezdődik a túra. Már az első állomáson a 120 méteres mélységben beleborzong a látogató, ha odaképzeli a kezdeti időket. 300 méter mélyen pedig megfogalmazhatatlanul nagy tisztelet ébred benne a bányászok iránt. Mi, akik csak megvásároljuk az ezüstöt, szenet, aranyat és háborgunk, ha nincs belőle bőségesen, vagy ha esetleg drága, nem gondolunk talán egy pillanatig sem a természet, és az emberi munka értékére. Ezüst- és szénbányákat, a híres TYSKIE sörgyárat, a zsidó temetőt, a Szent József-templomot és még sok más érdekességet látogattunk végig. A templomot 1931-ben Dominukusz Böhm, a német expresszionizmus egyik kiemelkedő alakja tervezte. Walerjanski szerint „maga a tervező úgy írja le művészi munkáját, mint a fénnyel festett templom, ahol a sötétség a fénnyel találkozik”. A boldog élet színeiben pompázó ólombetétes ablakok az épületet valóban a fény templomává varázsolják.

Az álarc

Az egyéni kreativitás része volt a közös munkának, amit a csoport megvalósított. Az egyik kiscsoportos foglalkozásnál törökországi muzulmán barátom lett a társam. Unitárius–muzulmán páros. Kommunikációs eszközünk a szem, egy nagy ív papír és egy vastagon író filctoll. A szó tiltva volt. Mindketten mást akartunk, és ez hamar tudatosult bennünk, mégis megszületett a közös produkció, a maszk. Az álarc, amit mindennap felöltünk akarva-akaratlanul. A maszk, ami valamit takar azért, hogy elrejtsen vagy azért, hogy megvédjen. A maszk, amit sokszor a tükör előtt állva sem vagyunk képesek levetni magunkról. Az álarc, amit tudatosan a magunk védelmére vagy valaki kedvéért öltünk magunkra. Jó témafelvezető gondolatok voltak a csoportnak, amelynek tagjai most találkoztak életükben először. A más kultúra jobb megértését és tiszteletét szolgáló nagyon érdekes kiscsoportos foglalkozások mellett lengyel ételek készítését is tanultuk. Az élményekről, a tanultakról, a történelmi, művészi, gazdasági összefonódásokról órákat lehetne mesélni.

Turisztikai látványosság a romokból

Inkább csak néhány érdekességet említenék a bányák, a települések történetéből és a lengyel kreativitásból. A rozsdás vasakból, gépalkatrészekből fejét mozgató madarat, robotot, száját tátogató kutyát, ugyanakkor művészi alkotásokat hozott létre a kreativitásuk.

A már korszerűtlenné vált technikával felszerelt bányákat a romokból nagyszerű turisztikai látványossággá varázsolták. (Keserűen gondoltam arra, hogy a mi cukorgyárunk, bőr- és konzervgyárunk is lehetne most ilyen egyedi, európai technikai történelmet jelentő turisztikai látványosság, ha az emberi butaság és a „mindent olcsón, semmi pénzért magamnak” politikai irányelvek helyett a közösség érdekeit szolgáló gazdaságpolitika lett volna érvényben 1990 után.

A bányászok lelkületét, életüket, az élénk színek harmóniája utáni vágyát, a szürrealista és a valós világot ötvözve vitte vászonra a Janowska csoport. Bányászok voltak és naiv festők mesterfokon, akik álmaikat meg merték osztani a világgal nyolc-tíz órai kemény föld alatti munka után. A második világháborút követően 30 ezer sziléziai bányászt vittek oroszországi kényszermunkára, mindegy volt, milyen nemzetiséghez tartozott. Akárcsak az erdélyi szászokat vagy azokat a zsidó férfiakat, akik a második világháborúban akaratuk ellenére munkaszolgálatos katonák voltak.

Lovak és patkányok

A kommunizmus idején az osztályellenséget 12 órai munkaidővel dolgoztatták a sziléziai bányákban, legtöbbjük itt lelte halálát. A bányában fenyőfát használtak aládúcoló oszlopoknak, mert a fenyőfa beszél. Ha roskadozik a teher alatt, mielőtt eltörne, figyelmeztet. A keményebb fa csak akkor „szólal meg”, amikor már törik. A lovak „megszámolták” a csilléket. Állítólag, amikor a megrakott csillék elé fogták őket, hátranéztek és számoltak. Igazán az történhetett, hogy ha a ló érezte, hogy tíz csillénél több van, nem indult el, hanem hátrafele kezdett lépegetni, ezzel jelezvén, hogy nagy a teher, nem bírja. Tíz, egyenként százkilós csillét vontattak egyszerre. E lovaknak a föld gyomrából a vágóhídra vezetett az út.

Ma a szenet Ausztráliából importálják. Nem írtam el, Ausztráliából, mert olcsóbb, mintha otthon bányásznák. Valaki azt mondta a csapatból, hogy ez lehet gazdaságpolitika, mert a szenet, ha kibányásszák, nincs újratermelődés, és ha majd elfogy Ausztráliában, megnő a lengyel szén iránti kereslet.

A legjobb szeizmológusok a patkányok voltak. Mivel a hallásuk rendkívül kifinomult, ha valami bajt észleltek, azonnal menekülni kezdtek, a bányászok meg mindent hátrahagyva futottak a patkányok után, így menekültek meg. Hálából etették őket.

Guidóban van a világ legmélyebben fekvő, ma is működő postája. A bánya legalsó szintjén, háromszázhúsz méter mélyen a látogató feladhatja képeslapját. A sörgyárban megtudtam, hogy a komlónak csak a nőnemű virágait használják, és hogy a sörhas nem a sörtől, hanem a sok ételtől van, amit sörözés közben töm magába az ember.

A sörkóstoló valamikor egyedül látta el ezt a rendkívül fontos feladatot (ma már több nő és férfi van csak erre alkalmazva), ezért szegény soha nem tudott kijózanodni teljesen, és természetesen megnősülni sem. A sört ugyanis úgy kóstolják, hogy lenyelik. Ez kötelező. Ha kiköpi, nem érzi az ízét.

A leleményes lengyelek 1927-ben vasházak építésével próbálkoztak. A ház falai, a padlózat vasból vannak, belül vékony téglafal borítja, és 26 nap alatt elkészült. Ma is laknak ezekben a házakban.

A lengyel leleményességhez a föld alatti mini golfpályák és a látogatók golfoztatása is hozzátartozik. Életemben itt golfoztam először és valószínűleg utoljára.

Minden elismerésem a szervezőké. Európa hét országában hírüket tisztelet és megbecsülés övezi. Különösképpen Agnieszka Grabaz nevét és bűbájos mosolyát. A lengyel kultúra és történelem egy szeletkéje szintén a szívünkbe záródott. Ugyanakkor a program által saját világuk bemutatásával nyolc ország kultúráját hozták kicsit közelebb egymáshoz a résztvevők. Az elfogadás, a másik tisztelete, a megbecsülés és a más kultúra értékeinek elismerése beíródott az életünkbe. A program egyik legnagyobb tanítása számomra az volt, hogy a múltat nem lerombolni és eltörölni kell, hanem megtartani, hogy a jövő nemzedék lássa, hallja és tanuljon belőle.

Nagy Gizella