Vannak arcok, amelyek eltűnnek, és vannak, amelyek megmaradnak. Általában azoké tűnik el, akik még közöttünk járnak, akiket ismerünk, de valamiért mégsem fűződött közöttünk túl szoros kötelék. Akikre ráismerünk, akiket megismerünk, de nem tudjuk már pontosan, honnan és miért, mikor és hol találkoztunk először, és előfordul, hogy a nevükre sem emlékszünk már. Ilyenkor óvatosan közelítünk az esetleges megszólítás után, leplezett szégyenérzettel kerüljük, hogy a régi időkre terelődjön a szó, mert a velük közösen eltöltött régi idők kikoptak a memóriából – tudjuk, hogy léteztek, de ennél tovább nem enged az emlékezet. Persze, ez nem feltétlenül baj, mindenkivel előfordul, lehet genetikai oka, és ekkor a hiba bennünk keresendő, lehet, hogy oly sok embert ismerünk, hogy az agyunk önkéntelenül is szelektál, és az is lehet, hogy önhibájukon kívül az életünk olyan periódusához tartoztak, amelyet törölni próbál a memória, vagy csak a legszükségesebbeket megőrizni belőle.
És vannak arcok, amelyek megmaradnak. Érthető, de mégis furcsa, hogy míg olyan emberek identitását, akiket pár éve ismerünk, akikkel lehetséges, hogy tartalmas időt töltöttünk együtt, akik láthatóan jól ismernek, és kedvesen üdvözölnek minket, ha találkozunk, már nem találjuk az emlékezet polcain, addig mások arcai évtizedek múltával is elevenen élnek odabent. És ezen arcok legtöbbjét már nem láthatjuk sohasem. Legalábbis nem ebben a dimenzióban.
Nem a létnek általunk ismert tájain. Persze, ők mind közel álltak hozzánk. Akár családi, akár baráti kötelék fűzött össze bennünket, akár egyik sem, csak az irányukban érzett tisztelet, e közelség megmaradt. És felerősödött akkor, amikor történt velük valami. Mert mindegyikükkel történt valami, és ez a valami ugyanaz: átlépték azt a határt, amelyet mi nem léptünk még át. A határt, amelynek átlépése elkerülhetetlen. Amit el szeretnénk tolni a végtelenbe. És amitől mindannyian félünk. Ha nem is magától az átlépés megtapasztalásától, de a hatalmas ismeretlentől, ami odaát vár, jogosan tartunk mindannyian. Ők már átlépték ezt a határt. Nem tudjuk, hogy visszatérnek-e onnan. Egyes hitek szerint más formában és törölt emlékezettel igen, más hitek szerint nem. Egyes hitek és antihitek szerint csak a megsemmisülés vár odaát, más hitek szerint vétkeink és erényeink arányának megfelelő bánásmódban lesz részünk. Megint más hitek szerint megbocsátás vár ránk, és hosszú bolyongás után végre hazatérhetünk. És a szív mélyén megőrzött arcok hordozóival újra találkozhatunk.
Furcsa, hogy rájuk emlékezünk, holott sokuk évtizedekkel ezelőtt tette meg evilági élete második legnagyobb lépését – de érthető. Mert mindenki, saját hitvilágától függően érzi vagy sem, hogy egyszer még talán találkozhatunk, azt tudja, hogy ha mégis, addig hosszú lesz az út. Reméli, hogy hosszú lesz az út. Az emlékezet pedig felkészül és raktároz, hiszen ő az utolsó képtár, amikor minden más megsemmisül. Amikor fizikai valójukban ezek az arcok megsemmisülnek. Amiután átlépték a Nagy Ismeretlen küszöbét, és elkezdik azt az utazást, amelyről nekünk semmilyen információnk nincsen, és amelynek kapcsán csak az élet folyamataiból felépült logikánkra, annál tovább pedig csak a megérzéseinkre és a hitünkre támaszkodhatunk, amikor úgy érezzük, hogy ez az utazás valóban hazavezet bennünket egy olyan, az ismert léten túli tájra, ahol e megőrzött arcok hordozói várnak ránk, és ahol majd mi is várhatjuk azokat, akik ugyanígy megőriztek bennünket odabent – a legrejtettebb, legvédettebb, legféltettebben óvott archívumban.
