2023. február 7., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Állítólag Lincoln elnök mondta volna. Kezdő elnökként egy új Fehér házi munkatársat akartak neki ajánlani, de ő ingatta a fejét, mondván, nem tetszik, olyan kellemetlen ember, meglátszik az arcvonásain is. Mire a tanácsosok, közeli munkatársai azzal védekeztek, hogy senki sem felelős a saját arcáért. Nos, ekkor mondta volna az első republikánus elnök: „Negyven év fölött mindenki felelős a saját arcáért.” Idézet bezárva, a nyugtalankodó elmélkedés azonban nyitva marad.

Ugyanis nekem jóval ifjontibb határidőt jelöltek meg barátaim, akiktől ezt első ízben hallottam. Mondván, az ember éréséhez a 19. században még negyven év kellett. Lassabban nőtt be a feje lágya, vált az arca a lélek tükrévé, ha nagyon szépen akarjuk körülírni az embertársaink meg- és kiismerhetőségét, de ma, a 20. században (ugyanis erről a bölcsességről már csak fizikai létem határai miatt is csupán ekkor hallottam, véstem az eszembe), a gyorsaság századában már 25 év után sem járhatsz felelőtlen orcával, öntudatlan pofázmánnyal a világban. Nem nézhetsz úgy be és ki, mint aki nincs tudatában annak, hogy az arcot fel kell építeni, ki kell munkálni, viszonyulni kell hozzá akaratlagosan is, nem csupán érzelmes büszkeséggel, önsajnálattal/önnyalkasággal vagy ibolykás szerénységgel. Szóval szakszerűen viselni kell.

Akkor tehát, kérdeztem, minden reggel és tán este is álljak a tükör elé – nem csupán borotválkozás tárgyát képezve habozzak –, és szemléljem az arcvonásaimat, öltsek grimaszokat, fintorogjak, kézzel, kenceficével is segítsek be, hogy előnyös szögek és nézetek, ráncok és mozdulategyüttesek, rángások, jelentőségteljes és expresszív rándulások fejlődjenek ki idővel (25, 30 vagy 40 éves koromig) a fizimiskámon?

Komolytalan vagy, marha, mondták az egyszerűség kedvéért, és faképnél hagytak. Gondoltam, könnyű egy faképnek, hiszen őt a szobrász, faragász, festő, ikonpiktor olyanná ábrázolja, amely ideálissá teszi viselőjét, a legszebb, legjobb, legférfiasabb lesz. Szexibbé, (ál)szentebbé, megnyerőbbé, behízelgőbbé, megtévesztőbbé, ártatlanabbá varázsolja. Alkotja át. Hamisít, más szóval. Vagy mégsem? Hiszen a nagy portréfestők és szobrászok ki tudják hozni egy-egy nekik modellt ülő jelentős személyből orcáján át személyiségét, jellemgazdagságát/silányságát, egyediségét. Ahogy Kosztolányi mondja: 

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él

s mint fán se nő egyforma-két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Ahogy Rodin oly meggyőzően ábrázolja Balzacot, hogy ma talán olvasó ember másként nem is tudja elképzelni. Ahogyan a rendőrségi rajzoló puszta bemondás után köröztethető pofát rajzol az elfogásra szánt gonosztevőről.

Akkor hogy is állunk azzal az arcban megragadható felelősséggel? Itt, a 21. század első harmadában-negyedében, amely vélhetően még kíméletlenebb sebességre váltott az előzőnél, ahol gyakoribbak a politikai és morális válságok, az üzemanyagszünetek, gyorsabban kúsznak felfelé az energiaárak és a paradicsomé – átvitt értelemben is –, tovább tartanak a konfliktusok és a nyughatatlan vándorlások, a munkaerőhiány és -felesleg, ebben a világban még egyáltalán számít az arcberendezésed? Hiszen a világjárvány alatt és egyáltalán a terjedő online jelenlét idején az ember a képernyő elé ül, és elektronikus torzításban láttatja magát. A kamera állását olyanra szabályozza, amely a legelőnyösebb szögben mutatja őt magát vagy csak a fél arcát, profilját, száját, fülét, aszerint például, hogy mely része a legfontosabb az állásinterjú szempontjából. (A szóvivőnek – szája, fogazata, a zenésznek – füle, a szakácsnak – nyelve, orra, a tanárnak – hangja, lélekjelenléte, a gépkocsivezetőnek – szeme stb.).

Na igen felelősek vagyunk az arcunkért:

– midőn a másikat meghallgatjuk, hiszen egykor egy szájszélrándulásért is – Sztálin beszéde alatt – elhurcolhatott a Cseka/GPU (hazai példákkal bátran behelyettesíthető); 

– udvarlásnál lehetőleg a legjobb arcunkat hozzuk, vágjuk, mutassuk;

– munkahelyen a szelíd és türelmes, meg nem jegyezhető és feladatértő a legajánlatosabb;

– vásárláskor a blazírt és kritikus váltakozva, árucikktől függően;

– a családban a mindennapi – ha azt egyszer elfogadták –, abban az álladékban megállapodás és szerződés született, így szokták meg, azt tartják kívánatosnak;

– forradalmárként – bár ez mostanában nem divatos, és elavult – elszánt, ádáz és talán tömegeket mozgósító (Lenin, Fidel Castro stb); 

– halálunkkor a sorsával megbékélt arc a legjobb ajánlólevél a mennyországhoz.

Anyám rendszerint úgy engedett el vizsgázni, hogy nem kéz- és lábtörést kívánt, ilyet ugyanis egy arcáért és gyermekéért felelős szülőanya nem kívánhat, hanem azt mondta:

„Kisfiam, aztán vágj értelmes arcot, tudom, hogy nehéz, de talán menni fog!”

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató