Aranyút

Kezdetben egyszerű útitársaknak tűntek. Az ősz hajú férfi tekintete a villanásnyi villanyoszlopokkal kergetőzött, a piros arcú, kendős asszony befelé figyelt. Nem tudom pontosan felidézni, hogyan indult el a társalgás hármunk között. Csak arra emlékszem, hogy a férfi kezdeményezett.

– Van még egy kicsi lapótyánk? – szólt románul a szemben ülőhöz, és miközben az asszony keresgélni kezdett a keze ügyében levő táskában, derűsen felém fordult:

– Látja, milyen csodálatos feleségem van? Csak kívánnom kell valamit, és már teljesíti is. De ne gondolja, hogy ez mindig így volt, fiatal korunkban nem fogadtunk ennyire szót egymásnak. Ötven év kemény munkája ez – kacagta el magát.

– Hova utaznak? – kérdeztem.

– Hát nem éppen a szomszédba – viccelődött tovább a férfi. – Máramarosba, Nagybányára. Kolozsvárig visz ez a vonat – vagy ilyen tempóban inkább mi visszük őt –, ott majd’ két órát kell várnunk, és utána utazunk tovább. Estére haza is érünk.

Az asszony közben kicsi, kockás abroszt terített az ülések közötti asztalra. Frissen sült kapros, ordás harapnivalót tett rá, aztán buzgón kínálgatni kezdte.

– Rokonoknál voltak Marosvásárhelyen? – érdeklődtem tovább.

– Nem egészen. Egy 93 éves néninél – mondta az asszony. Arca mintha kisimult, megfiatalodott volna, ahogy beszélt.

– Tudja, a húgom gondozza, ott is lakik nála. A múlt hónapban felhívott, és elpanaszolta, hogy sokat fájtatja a gerincét, az orvos gyógykezelésre küldte Szovátára, de nem tudja, mit tegyen, mert a nénit nem hagyhatja magára. Kérdeztem az emberemet, nem vennénk-e át a húgom helyét, amíg távol van. Szerencsére nem sokat gondolkozott, hamar rábólintott. 

– Legalább kimozdultunk otthonról, kicsivel többet láttunk mi is a világból, nem igaz? – vette át a szót újra a férfi. – Pénzt sem kértünk az itt töltött időért, hogy is kértünk volna? Én úgy gondolom, mindig kell segíteni, ha van rá mód. Sosem tudhatod, mikor fordul a jótett a te javadra. 

– A nénivel sem volt baj, úgy járt-kelt a házban, mintha egyidős lett volna velünk – folytatta az asszony. – Csak az utcára nem merészkedik ki, vásárolni kell neki, meg persze főzni, mosni rá. De arra is volt időnk, hogy szétnézzünk, szórakozzunk kicsit a városban.

– Az az erdős park tetszett a legjobban – szólt közbe a férfi. – Mi is a neve? 

– Somostető?

– Az, az. Felcipeltem oda az asszonyt, mondta is az úton, hogy tiszta bolond vagyok, le akarom sántítani. De amikor már ott voltunk, és a sétány szélén, a padon kávézgattunk, elszállt a mérge... Tudja, én mindig is szerettem jönni, menni. Sok évig teherautót vezettem, jártam a világot. Aztán Spanyolországban dolgoztam egy ideig mint szezonmunkás. A kisebbik lányunk oda ment férjhez.

– Hány gyermekük van?

– Öt. Három fiú és két lány. Szétszóródtak a nagyvilágban, de jól vannak mind. Az egyik fiunk Magyarországon dolgozik szállodában, tőle tanulgattunk mi is egy kicsit a maguk nyelvén. A másik Kanadába került, jó állása van egy multinacionális cégnél, családot alapított. Gyermekei is vannak, két szép fiúcska. A nagyobbik lányunk Németországban él. Neki nem sikerült a házassága, de a válás után sem kívánkozott haza. Óvodában dolgozik, közben nevelgeti a kislányát. Romániában csak a legidősebb fiunk maradt, ő Kolozsváron találta meg a szerencséjét. De most éppen Ausztriában van a feleségével, így nem találkozhatunk.

– Haza szoktak néha jönni a gyermekek?

– Inkább csak ünnepekkor, de nem az összes. Kinek mikor sikerül – szomorodott el az asszony tekintete.

– Tudja, szinte egyszerre repültek ki. Nem volt könnyű megszokni nélkülük az otthonunkat, és egymást sem. De aztán mindenbe beletanultunk szép lassan – magyarázta a férfi. – Teszünk-veszünk a ház körül, amikor jó az idő, kimegyünk a zöldbe, piknikezünk. Az aranylakodalmunkat is úgy fogjuk megünnepelni, kettesben, valami szép, csendes helyen. Júliusban lesz, nem fagyunk majd meg – tért vissza beszélgetőtársam tréfás kedve. 

A leszállás ideje közeledett. 

– Nem mondom, hogy jó utat, mert az azt jelentené, hogy menjen gyalog tovább. Inkább jó utazást kívánok – mondta az ősz hajú férfi, majd szedelőzködni kezdtek. A vonat több mint egy negyedórát időzött a kincses város állomásában, így az ablakból még jó ideig láttam őket. A peronon lévő ülőhelyekre telepedtek le. Egymás felé fordulva, szótlan nyugalomban várakoztak a délutáni fényben. Sokáig velem maradt ez a kép, és sokkal később, a percenként változó táj, a siető folyók, havas hegyormok bűvöletében is mindegyre visszatért.