Arányok és harmóniák 2.

Ahogy az ókori Róma romvárosából kifelé tartunk, hosszan elidőzünk Traianus oszlopa előtt, amelyen, mint papírtekercsen, a kezdettől a győzelemig 270 méter hosszan, szalagszerűen követik egymást Dacia meghódításának jeleneti a hídveréstől a dákok bukásáig.

Itália egyesítésének emlékműve, a rómaiak „írógépnek” nevezték el

Grandománia

Ahogy az ókori Róma romvárosából kifelé tartunk, hosszan elidőzünk Traianus oszlopa előtt, amelyen, mint papírtekercsen, a kezdettől a győzelemig 270 méter hosszan, szalagszerűen követik egymást Dacia meghódításának jeleneti a hídveréstől a dákok bukásáig. Iszonyú munka lehetett a rengeteg alakot, jelenetet kőbe vésni, de hát akkor még nem találták fel a kamerát, hogy filmszalagra rögzítsék az eseményeket. A császár, aki a legszebb, legteljesebb fórumot építtette, úgy, hogy egy dombot is elhordatott emiatt, annyira fontosnak tartotta az oszlopot, hogy tetejére saját szobrát (amit később a középkorban Szent Péterrel helyettesítettek), aljába pedig egy aranyurnába a hamvait helyeztette el, amit a barbárok sajnos kiraboltak. Ha az egyszerű halandó nem megy el Rómába, nehéz fogalmat alkotni arról a „grandomániáról”, ahogy a világ ókori urai saját maguknak emléket állítottak, fórumokat, templomokat, palotákat építtettek, mindent óriásira, s annyira nem emberi léptékkel mérhetőre, hogy nehéz volt a történelem során túlszárnyalni.

A Capitoliumi Múzeumban láthatók Constantinus császár húsz méter magas ülőszobrának maradványai, az óriási szobor az előd Maxentius császár által elkezdett és a legyőzője által bejezett 6.000 négyzetméter alapterületű, ma romokban álló bazilikát „díszítette”.

A fehér „írógép”

Az antik világ császárai mögött azonban alig marad le II. Viktor Emánuel király, akinek nevéhez Itália egyesítése fűződik. Fehér emlékműve farkasszemet néz az arányaiban, színeiben is harmonikus Velence térrel. Lépcsők, szobrok, domborművek – az ókori építészet elemeit használták fel a hatalmas emlékmű elkészítésére, ami 1885-től kezdődően közel egy fél évszázadot vett igénybe. Széles lépcső vezet a haza oltárához, ahol az Itáliát védő ismeretlen katona sírjánál díszőrség áll. A sír fölött Róma istennő őrködik a munkát és a hazaszeretet jelképező dombormű közepén, s újabb magasságokban II. Viktor Emánuel bronz lovas szobra áll az óriástalapzaton, amelyre az itáliai városok allegorikus domborműveit faragták. Monumentális árkádsor két oldalán bronzból öntött négyes fogaton a győzelem istennője, Viktória tárja ki szárnyait. Az emlékmű, amelyet „írógépnek” neveztek el a rómaiak, sajnos túl nagy ahhoz, hogy megható legyen, s azért haragszanak rá, mert építésekor sok ókori emlék semmisült meg. A hátához azonban egy átlátszó üvegtornyot építettek, amelyben felvonó röpít fel pillanatok alatt az árkádsor tetején levő széles teraszra. A látvány mindent megér, s szinte megbocsáthatóvá válik az olaszhont egyesítő király nagyravágyása. A „lábunk alatt” Róma, a romok és az új város épületei, oldalt a Michelangelo tervezte Capitolium tér villan fel gyönyörű virágmintás kövezetével. És körülöttünk, mivel a magasságban pipacs nem nő, simogatásra várnak a sirályok, amelyek a capitoliumi dombon levő Égi Oltár Mária-templom tetején raktak fészket a villámhárító tövében.

A michelangelói harmónia

A részleteiben megmaradt császári nagyravágyás, a túlméretezett fehér pompa után rendkívül kellemes, pihentető látvány szemnek és léleknek Róma egyik legszebb tere, a Capitolium tér, amely Michelangelo arány- és szépérzékének, fantáziájának nagyszerű alkotása (V. Károly császár rendelte az 1500-as évek derekán, római bevonulását követően). Elfáradt lábunk talán jobban örülne, ha a hosszú lépcsősor nem volna, amelyet egyiptomi oroszlánok őriznek, majd az ágaskodó lovak mellett álló Castor és Pollux meztelen férfiteste között villan fel a Szenátori palota, ahol jelenleg Róma polgármesteri hivatala működik. Homlokzata is Michelangelo tehetségének a jegyeit viseli, a kettős lépcsősorral, a világot uraló Róma istennő szobrával, valamint a Nílust és a Tiberist jelképező szobrokkal. A palota mögött a harangtorony a XVI. században készült. A hét dombra épült Róma „Kecske-hegyén” járunk, a „caput mundin”, azaz a világ fején, amelyből a főváros szó ered a latin nyelvekben. A Michelangelo harmóniaérzékéről tanúskodó teret két palota, a Conservatori és a Nuovo övezi, az utóbbit is a művész tervezte. Elegáns, nyugodt hangulatú múzeumnak adnak otthont, amelyben kellemes elbóklászni a szobrok, festmények és különböző műtárgyak között. Megkapó látvány a telt idomait szemérmesen rejtő Capitoliumi Vénusz, a Haldokló gall férfi, s a tövishúzó kisfiú bronzszobra a Kr. e. I. századból.

A tér közepén Marcus Aurelius antik bronzszobra áll, amelyet a legszebb lovas szobornak tartanak, de az arc állítólag Constantinus vonásait viseli.

Az eredeti nőstény farkas

A nőstény farkas termében őrzik a számunkra túlságosan is ismerős Capitoliumi farkas szobrát, amely Róma jelképe. Eredetijét Kr. e. az V. században öntötték bronzból, s a csecsszopó ikrekkel az 1400-as években egészítették ki a figyelő pózban levő nőstény farkas szobrát. Közelről körüljárva el lehet gondolkodni, hogy mennyi az igaz a legendából, amely szerint Numitor király unokái, a gonosz nagybácsi által a Tiberisbe vetett Romulus és Remus, akiket nőstény farkas szoptatott és egy pásztor nevelt fel, alapították a várost. A monda izgalmas ugyan, de a történészek szerint a Tiberis mocsaraiból kiemelkedő dombokon latin, etruszk és szabin népek megtelepedésével jött létre Róma magja. A Capitoliumi Múzeum képtára, a számunkra kissé furcsa nevű Pinacoteca híres festők képeivel hódítja meg a látogató szívét, s kényelmes pamlagokról lehet csodálni a világhírű műalkotásokat. Ha nem lennék annyira fáradt, talán hosszabban elidőznék a példásan szép múzeumban őrzött műemlékek előtt, de a hosszúra nyúlt nap egy idő után érzéketlenné tesz minden látnivaló iránt. A térről kevesebb, bejáratánál hosszú lépcsősoron közelíthető meg a külsejében puritánul egyszerű, de belül annál ékesebb Égi Oltár Mária-templom, ahol a Szűz Máriát ábrázoló szép oltárkép mellett az isteni gyermek faszobrocskáját őrzik, s gyönyörű mozaikkal díszítették az oszlopokat és a padlózatot.

Isteni pizza

Az éhség is megteszi a magáét, így hát kénytelenek vagyunk kipróbálni a turisták által sokat szidott olasz pizzát. A Traianus oszlopa mellett induló lépcső aljában találunk is kis pizzázót, amelynek pincehelyiségében nem tudom megengedni a vizet, mert nincs csap, hogy aztán kiderüljön, lábbal kell nyomni a kagyló alatt levő pedált, hogy meginduljon a víz, amit később máshol is tapasztalunk. A mozzarellás, paradicsomos pizza kitűnő, még egy adagot rendelünk, s a hölgy, aki kiszolgál, farkasétvágyunk láttán egy kávéval is megajándékoz. Ezt én majd mindenkinek elmesélem, hogy olcsó és jó pizzát lehet kapni Rómában – fogadkozom, de másnap egy kisvendéglőben, ahol becsapnak, s a pizza sem ízlik, visszavonom a fogadkozást. Azért annyit elárulok, hogy a hűtőpulton levő ár csak akkor érvényes, ha nem ül le az ember, ellenkező esetben többet számolnak fel, s ha nem figyel, a szemfüles pincérlányok könnyen átejtik az éhes turistát.

A fenyegető kőszáj

A Tevere partján ér az alkony, átsétálunk a szigetre, megtekintjük a régi híd maradványait, a vadkacsákat, majd a Palatinus hídon vissza a térig, ahol rácsai mögül kerekedik a világra a Bocca della Verita, az Igazmondó kőfej, amelynek tátott szája a legenda szerint a hazug ember kezét leharapja. Kérdés, hogy ki merné nyugodt lélekkel beledugni a kezét, ha a legenda valóban igaz lenne. Tény, hogy az emberek fantáziáját annyira megragadta, hogy ma ezernyi változatban látható világszerte áruházakban, nyilvános helyeken, műemlékek szomszédságában, miközben kevesen tudják, hogy a minta Rómából származik. A Circus Maximusból maradt kavicsos mélyedésben poroszkálunk tovább, a jelek szerint az esti kocogók kedvenc helye. Nyoma sincs már az egykori lelátóknak, ahonnan negyedmillióan bámulhatták a harciszekér-versenyeket, s arénájában sok ezer vadállat lelte halálát. A forgalmas főúton kijelzett átjárón igyekszünk a metróállomás felé, de amikor megpróbálunk lelépni az úttestre, szinte eltaposnak az autók. Gyorsan visszalépünk a járdára, s hamar megtanuljuk, hogy Rómában nem a gyalogosnak van előnye, hanem a kocsiknak, a két lábon járóknak pedig meg kell várni, hogy az utca kiürüljön, s csak akkor mehetnek át a jelzett átkelőhelyeken. Ezért egy kis római felkészítő talán jól fogna a meggondolatlan romániai gyalogosoknak, akik azt hiszik, hogy nyugodtan leléphetnek akár a száguldó autók elé is.