Attól, hogy a bolond a palotába költözik, még nem a bolondból lesz király, hanem palotából cirkusz – tartja a mondás, amelynek kevésbé cizellált változatát a lekvár és a polc esetével illusztrálja a kortárs népi bölcsesség. A népi bölcsesség, amely, úgy tűnik, manapság csupán a szavak szintjén létezik, és épül be a köztudatba, hiszen az e bölcsességek mögött álló nép volt az, amely számos bolondot a palotába juttatott az elmúlt harminc év alatt, a legutóbbiakban is. Sőt, e legutóbbiakban, az internet és a Nagy Testvér mindent látó korában kerültek ama fővárosi palotába olyan szpecsimenek, amilyeneket bő száz évvel ezelőtt pénzért mutogattak különböző vidámparkokban az élelmes cirkuszgazdák. Nos, a hazai politikai (és nem csak) élet ezen színfoltjai ezúttal nem két műsorszám közben röhögnek teli pofával a fizető közönségnek, hanem odafentről próbálják irányítani a közéletet, megragadni a hatalmat, miközben bombabiztosan törnek előre a politika posványos mocsarában. A legokosabb bolond azért okos, mert sík hülyének tetteti magát, így nem veszik komolyan, amikor pedig igen, akkor már túl késő. Ilyesmi lehetett a recept ez esetben is – a brutálisan nem polkorrekt nyilatkozatok, a tragikomikus megnyilvánulások, a mémre érett fácák, a folyamatos hisztériázás, a teli pofával ordítás, a tiltakozó megmozdulások sorozatszervezése mögött egy rideg, számító és jól felépített taktika húzódik, amelynek szerves része a hányingerkeltően negédes populizmus, az ájtatos szemforgatás a biszerikában, a családölelgetés az isten háta mögötti, földből tapasztott paraszti portán, a jótékonykodás és annak gondosan megtervezett hírverése, a szerény autó és a nép fia státusz visszafogott erőltetése. Ennek (is) volt köszönhető, hogy e politikai cirkuszisták oda kerültek, ahova, hiszen melyik, az ország egy eldugott zugában élő, jóindulatú, manipulálható funkcionális analfabétának nem esik jól, ha kamerás operatőrök hadával kilátogat hozzá a nép egyik hangja, megölelgeti, ajándékot visz a lurkóknak, és kedélyesen elhinti, észrevétlenül meggyőzi, hogy nem ő a hülye, hanem a világ, nem ő a hibás, hanem a többiek, de a gond megoldódik, ha… És miután végigjárt több száz hasonlóan jóindulatú, manipulálható funkcionális analfabétát, a hübriszbe mártott egóval megspékelt messianisztikus istenkomplexus kiböfög belőle mindig és mindenhol, hiszen feljogosítva érzi magát mindarra, amit tesz, mondván, a nép nevében teszi. A nép pedig, mint tudjuk, szent és a többi.
A cirkusz a palotába költözött, a produkciók odabent és odakint is zajlanak. Odakint olyan karakterek nyomták és nyomják lila fejjel ordítozva a show-t, akikről nem lehet megállapítani, hogy csak sárga, avagy aranylapjuk van-e, akik odahazudják magukat fontos helyekre és tárgyalásokra, majd miután kirúgják őket onnan, fapofával eveznek tovább a gerincesség farvizén; odabent pedig szintén a gósbaromként bömbölő agresszió a civilizációs szint- és észmérő, éppen a nép egyik hangjából feltörő vad őszinteség rángatta meg a minap egy kolléga kabátját. (Ez őszinteséget árnyalja némileg az incidens utáni megintbekerülökatévébe-hurrát leplezni próbáló bárgyú vigyor.) Egy bohócon röhögni szokás, kettő már furcsa, három horrorfilm, és az a helyzet, hogy e társaság megdöbbentő helyen áll a honi politikai alakulatok listáján. Amilyen az ország, olyanok a vezetői, suttogja fülünkbe ismét magát a közhely – az isten-adta nép, úgy tűnik, elunta a három évtizednyi gátlástalan lopást, és úgy gondolja, hogy ezek majd mások lesznek, nekik pedig jobbra fordul a soruk, ezt mondta a pópa is. Felcsendült a Kárpátok ősi népeinek muzsikája, elkezdődött az örök szerelem nyitótánca a funkcionális analfabéták és az illemoktató aranylaposok között – nagy kár, hogy ezen, egymást látványosan szerető partnerek tökéletesen kiegyensúlyozott keringőjüket nem egy erdő alatti rácsos ház békés, rózsalugasos és biztonságosan körbefalazott udvarán, hanem a mindannyiunkat érintő közélet palotáinak termeiben lejtik, és botrányaik sorházainak sárgára festett falai mögül kivillanó, sunyin vigyorgó fácával készülnek az új aranykort elhozó aranylakodalomra.
