(Politikai tájékoztató)
A látogató havonként érkezett. Akkora táskával jött, mint az ántivilágban a rekviráló adószedők.
Bekiabált, mint valami cirkuszista.
– Essez vagyok, és az apámat keresem! – odabent azonnal megszólalt a kórus: szoprán, alt, tenor, basszus: – Neem mi vagyuuunk! – Akkor visszakozva a folyosó végi kis asztalkához ült, onnan leláthatott a vendéglőre, amelyben hajdanán Kádár János elvtárs a Gheorghiu-Dej elvtárs vendégeként egyszer testvériesen megebédelt.
Ott várakozott türelmesen, amíg a Kiskóterből (ez a miniszoba, amelyben négy asztalnál kattognak az írógépek, és míg valakire rá nem jön a dohányozhatnék, szünetel mindenfajta külkapcsolat; nos, ha az ő embere lépett éppen ki az ajtón, akkor Essez úr már nem az apja felől igényelt infót, hanem a barátnál egy fokkal kedvesebb kézfogásukat követően szertartásosan felmutatta a táskából kikandikáló futuckót, öblében a negyvenfokos merevítővel (később népi viagrának becézték), és csendes egyetértésben lesétáltak a korábban úri, később főelvtársi lépcsőlejárón, amelyhez csak néhány beavatottnak volt kulcsa, s végül ott kötöttek ki, ahol a vendéglő oldalába telepített nyári terasz székei várakoztak… Még alig nyitott a bár, szeszest nem szolgáltak, kávét igen, és a futuckó nedűje üdvre dúsította a keserű levet – ez az alkalmas pillanat, amikor cigarettafüstbe burkolózva Essez úr előadhatja látogatása okát és fokát.
Hosszúra nyúlik minden efféle társalgás. Esseznek csak délután indul a járata. Mindig ugyanúgy zárul az egyoldalú eszmecsere, amelynek az esszenciáját nem lehet visszaadni, annyira szerteágazó jelleggel bír.
Szóval nem biztos, hogy érdekes ez az izé.
Egyik nyár végi napon azonban már búcsúzni jött Essez, akkor már nem is úr, csak bácsi. Fölötte is eljárt az idő vasfogú babája, és hát a szerkesztő úr sem írja meg már soha az életregényt, csak mindig annyit, hogy Essez keresi az apját – ezért a bácsi curukkol, és keccsók.
A titokzatos apa közben növésnek indul, alig lehet követni, Essez nem is akarja, csak folyamatosan gazdagítja, bővíti a történetet, a kis házi eposzt.
Apánk – miért használom így e szót, kiderül –, szóval előbb csak így: az apámnak bizony oldalági faragványa vagyok én, balkézről cseprintett félbitang tróger. Neki nem volt törvényes gyermeke, sosem nősült meg, nem is tudott, hiszen a nagy egója miatt – ugye így mondják – folyamatosan dobigálta a rendszer innen oda, onnan ide, végül a nagyenyedi börtönbe, és mikor végre kijöhetett, folyamatos megfigyelés alatt tartották, de hát ez ma már köztudottan nem is érdekes.
Egy árvaházba dugták nevelőnek. Ott énekelni tanította a fiúkat, de az igazgató eltávolíttatta. Mielőtt őt magát is letartóztatnák. Pedig csak Petőfi-dalokat tanultak, és ha már, hát elő is adták (s hogy szemet ne szúrjon) valamivel március 15-e után.
Aztán (mert politikailag „terhelt” a dossziéja) nem államvizsgázhatott, és ha álláshoz szeretett volna jutni, kénytelen volt minden szeptemberben írott kéréssel fordulni a tanfelügyelőséghez, jelentkezni a diplomátlanok álláselosztási ceremóniáján, ott elviselni a pimaszságot, a pofátlanságot, a megalázást, a szüntelen cégéreztetést, és az eredmény? Vagy elfogadja a kukutyinfalvi helyettes tanítóságot, vagy mehet kétkezi munkásnak a fatelepre.
Ilyen élet nem élet, voltak ugyan efemér kapcsolatai, de melyik nő képes kitartani egy ilyen férfi mellett.
Lejárt lemez, mondhatnánk. De ha veled járatják, ugye?
Úgyhogy imitt-amott elhullajtott egy-egy csemetét, én magam ilyen magról kelt maradék volnék.
Mikor megérezte az örök böjt eljövetelét, telefonált, hogy örökség ügyében keressem fel. Tudott rólam, tudtam róla, de annyi, nem kapkodtuk el az interperszonalitást.
Miféle örökség, inkább csak ökörség, gondoltam, és nem csalódtam. Felkerestem, tudja, hol élt? Galacon. Ott van vagy négy vagy öt városnegyed, ahogy terjeszkedett a vasipar, duzzadt a melósok tábora, kellett a panel, és a dombon felépült az első Ciglina, aztán a második, aztán a harmadik, aztán… Ha nem lövik ki a nemzet apóját, már Jászvásár környéke is dugva lenne ciglinákkal.
Az öreg egy molett Mirinával élt, volt nyugdíja, nem sok, volt társasága, öreg dumálók a parkban, satöbbi. A neje könyvelői állást járt ki a számára. Megbecsülte magát. A börtönben is ilyen munkára volt fogva, nyugisan fejezte be zaklatott karrierjét.
Nem lopott, nem csalt, formalinba való bozgor volt.
Mondom, Galacon. Ott nyugszik, hová lesz majd a feltámadáskor?
Na, jöhet a következő kör. Ezt is én fizetem.
Rám bízott egy faragást, faragványt, ahogy ő nevezte, becsomagolva, ne bontsam ki, míg haza nem érek, kötötte a lelkemre. Hejhaj és cuppcupp, nekem sem kellett több, már az állomás budijában megkukucsáltam.
Valóban faragás, semmi több. Méghozzá olyan vésett izé, valami emberi alakok látszanak, erősen fakulva, nem állapítható meg, mire gondolt a művész, amikor megalkotta.
Mire gondolhatott volna, az uniperszonális élvezetén kívül, amikor belemártott az anyám vizébe. Árva banit nem hagyott rám, úgy jöttem el onnan, mint akit orrba zavartak az oroszpiacon.
De még azt az izét sem énrám testálta. Hanem hogy vigyem el – cédulára írta a címet, név nélkül. A falut tudtam, merre van, abban a zavaros pénzszerzési periódusban még vígan betyártaxiztam, és hát né, felveszek egy tudományos utast, valahol Kibéd körül.
Olyan kicsi, szilimány. De hogy tud az beszélni! Nem is vettem el tőle pénzt, mert a sapkája is olyan volt, mint az angol munkásoknak. De megilletődtem biza, mikor azt mondta, azért igyekszik abba a faluba, mert ott van az egyik legmagasabb erdélyi templomtorony, azt ő megmássza; viszont hogy mi végre, már nem magyarinthatta végig. Megérkeztünk Nyárádszeredába, én onnan elfelé jöttem, Vásárhelyre.
Apám: add oda a tiszteletes úrnak. Ha még él, ha még ott szolgál.
Ha már nem? Akkor van egy ház, harmadik a parókiától számítva. Zsalugáteres, muskátlis. Ott biztosan találsz embert, és annak add oda.
Ennél többet nem tudtam kivakarni belőle, mert bejött a felesége, attól kezdve nem magyarul beszéltünk.
Eddig tiszta a sztori, szerkesztő úr? Akkor még egy fojtást a nyári viagrából, és nicsak, friss a csapolás.
Elvittem, első s utolsó óhaja. Nem sokkal később írt a Mirinája, hogy meghalt.
Engem, mint mégiscsak elismert, bár balkéz felőli szikuluszt, ugyebár, megilletett a hír. Mikor felbontom a kópertát, hát a temetés is lejárt. Valami kedves szekta intézte az örökkévalóságát. Ha történetesen idejében értesülök, s odamennék, nekem ott annyi szó se jutna, hogy mú.
Kikocsikáztam a faluba. Az illető lelkész már égi felhőről lógatja a lábát… No, megkeresem a harmadik házat, s uramfia, mint a mesében: zsalugáter, muskátli. Nyikorog a kapu, szembejön egy lehurbolt vén próféta.
Atyaúristen: az apám.
Nézzük egymást, bemutatkozom, s ő is mondja a nevét, s egyikünk neve se mond semmit. Mondom mégis: egy csomagot küld magának valaki innen s innen.
Hát ő nem ismer senkit onnan s onnan.
Galacról.
Honnan a francból.
Na én akkor mennék is.
Várjon csak. Nem mehet el szomorán s elutasítva.
Egyedül élek, nyöszörgi, alig van valakim.
A gyermekeim megorroltak, hogy mért nem adok el mindent, mért nem költözöm hozzájuk.
Sopronba s Grácba.
Az Őrségbe. Hát itt őrségre már nem telik, de egy szál őrre még szükség lehet. Itt vagyok én itthon, mit szaporítsam.
S eladni sincs kinek. Ki a kutya venné meg. Az sincs, aki meghúzza a harangot, ha kidobom a lelkemet.
Így a hitván öreg. Közben beüti magát egy fiatalabb teremtés, na jó, hozzánk képest fiatal, de milyen a magunkféle: csicseri csorbán is, az ötvenesekre azt mondjuk: aj, de fogamra való…
A jó húsban levő „menyecske” meglát. Összecsapja a kezét.
– Úristen, hát maguk melyik melyik?!
Ezt nem értjük igazán. Odahozza a tükröt, de az még a Ferencjóska idejéből való, homály által mutat semmit.
A túlérett asszonyka térül-fordul, hoz ezt-azt, leereszkedik a pincébe. Kenyérhez, szalonnához, hagymához hasas kancsó piros bor.
Egyfolytában tapsikol. – Hát maguk mintha ikrek volnának!
S nem áll be a szája.
Végül kimesterel a köténye zsebéből egy maroktelefont, né. Ránk villogtatja. S mutatja.
Hogy immár lássuk, miről van szó.
Ha van páros bakk kőbálvány, akkor mi azok volnánk.
Nem értjük. A „menyecske” a technika csudájának tulajdonítja a dolgot.
A digitális istennyilának.
Na, mondom, én indulnék is vissza.
Adom oda a csomagot, amit a megboldogult féloldali atyám ide dirigált.
Adom, s bontja, s nézi a faragványt.
S aszondja, olyan neki is van még egy, s majdnem pont ilyen.
A kasztenből veszi ki, prüszköl tőle, pókhálós…
Tesszük-vesszük, a menyecske eltűnik, majd visszatér a mostani pappal.
Az sem most konfirmálhatott.
A két fél faragványt mustrálja, nézi innen, nézi amonnan, s egyszer csak nagyot hoppáz. Hát megvan, mondja örömmel. Ezt kerestük Ráduly János tanár úrral; ennek a faragott emléknek az ikertestvérét… Amely, tudják, mit ábrázol?
Visszakérdezek.Vagyis, hogy mit akart mondani az utókornak a költő.
A pap elengedi a füle mellett.
Kitől jön ön, ha meg nem sértem? – kérdezi.
Hát én az apámtól, akinek törvénytelen fia volnék, felelem tisztelettel.
No, akkor a mi Józsi bácsink a maga féltestvére.
Az jó, mondom, kicsit fejembe szállt a piros bor, az jó, mert ketten leszünk egy testvér.
*
Egyem a szüvét egy fakanállal, szerkesztő úr, ha maga ezt kellőképpen kiszínezi, olyan regényt rittyent, hogy filmre viszik, s még a forgatókönyvet is önre bízzák…
Megtudtam, hogy a faragvány egy jelenetet mutat a múlt század harmincas éveiből. A királyi Romániában szavazást tartottak, s a környék székely lakosságát rá akarták bírni, hogy a regnáló pártra szavazzon.
Elzárták előlük a szavazóhelyhez vezető utat. Ekkor másik irányból igyekeztek oda, ahol eleget tehetnek népük iránti elkötelezettségüknek.
Ez egy kicsit újságízű.
Kivezénylik a katonaságot, belelövetnek a szavazókba. Az aljas gyilkosságot elkenik, kicenzúrázzák. Aki felemeli a szavát, könyörtelenül elhallgattatják.
Abban az időben került oda egy tanítóember, akit régóta figyeltek, és mindig távoli, eldugott iskolákba helyezgették évről évre, hogy a mostoha körülmények, a helyhatóság zaklatásai és az ellene hergelt lakosság ellenséges magatartása miatt majd fejvesztve elmenekül.
Vagy felakasztja magát.
Fájdalmában faragta az emlékeztető „képet”, amelyen az látszik, vagyis látszott, hogy katonák, csendőrök lövik a székelyt.
Amikor lecsaptak rá, sebtében kettéhasította a faragványt. Csak egyik részét tudta rábízni az akkori református papra, egyetlen barátjára.
Letartóztatták, cókmókjában a fadarabbal, amely elmondása szerint vakarózásra szolgál. Nem kobozzák el, röhögve meghagyják.
Börtönévei alatt a fura izé a raktárban kuksol.
Szabadulásakor visszakapja egyéb kevés rongyaival.
Mint hű kiskutyát, magával viszi mindenhová.
*
Azt mondja a lelkész:
– Most, hogy ön, kedves…
– Én is Józsi bácsi vagyok, kérem. Mert az apám is József volt…
–…kedves Józsi bácsi, hazahozta a másik felét a műtárgynak, értelmezhető, és összeáll a történet… De az édesapját nem emiatt vitték el. Mivel elfogadhatóan beszélte az állam nyelvét, feladatul kapta, hogy a sor alá kerülő legényeknek heti politikai téjékoztatót tartson. A hadseregről, az országról, a rangokról, a formai kiképzésről, a királyról. Ő a politikai tájékoztatókat arra használta fel, hogy a székely regrutákba beoltsa a magyar nemzeti érzést… Részletesen felvilágosította őket arról a véres eseményről is. A vérengzésről.
Panaszolkodó leveleket küldözgetett a magyar pártnak, az újságoknak. És persze beárulták…
Ez a tárgy olyan, mint egy emlékmű. Mint egy szobor. Emlékeztető az ártatlanul kivégzett emberekre.
Ráduly tanár úrnak az elődöm mutatta meg sok évvel ezelőtt, amikor a jeles néprajzos a toronyban található rovásírásos feliratot érkezett megfejteni. Szóval a két dolog nem függ össze.
De valamiképp talán mégis…
*
Lássa, szerkesztő úr, mennyire nem érdekes ez az egész. Viszont én akkor, ott megtaláltam a féltestvéremet, aki szintén balkéz felőli… Tetszik érteni. Édesanyja annak a „menyecskének” is anyja volt, aki bennünket olyan ügyesen megtraktált.
Így lett a börtönviselt József tanító bácsinak két Józsi nevű fia… Balkézről, de ezt mondtam már. Nem számos magának.
Itt ez: egy másik paksaméta. Egyszer-kétszer még visszajártam a bátyámhoz. (Két héttel volt idősebb.) És a lelkész úrral s még egy-két emberrel karöltve – ugye, milyen választékos leszek a szilvával bélelt seritaltól – összegyűjtöttük a dokumentációt önnek vagy magának, ne ijedjen meg, nem akarok lepertusodni, hát maga mégiscsak tanult ember, na.
Hogy írja meg, regény formájában.
Ha vállalja, annyi pénzt gyűjtök, amennyiből legalább ötszáz példányban kinyomtathatja.
És cserébe nem kérek semmit.
Csak bocsánatot, hogy még egyszer feltartóztattam.
Ma úgysem írt volna cikket, nem igaz? Minek elrontani egy ilyen pompás nyári napot holmi szürke publicisztikával…
No, Isten áldja.
Essez voltam, a cechet én állom…
