Apafi Mihály és Erzsébetváros (2.)

Apanagyfalvi I. Apafi Mihály 1632. november 3-án született Ebesfalván, elhunyt 1690. április 15-én Fogarasban. Régi erdélyi főnemesi családból származott.

A fogarasi vár

(Folytatás augusztus 6-i lapszámunkból)

Apanagyfalvi I. Apafi Mihály 1632. november 3-án született Ebesfalván, elhunyt 1690. április 15-én Fogarasban. Régi erdélyi főnemesi családból származott. Apja Apafi György, Küküllő vármegye főispánja, anyja Petki Borbála, Petki János erdélyi kancellár leánya. Öt fivére és öt leánytestvére született. Gyermekéveit szülei nagysajói udvarházában töltötte. Iskolái elvégzése után, 1650-ben került II. Rákóczi György udvarába, ahol három évig teljesített szolgálatot. 1653. június 10-én vette feleségül Bornemissza Annát, aki tizennégy gyermeket szült neki, de csak egy fiú, a későbbi II. Apafi Mihály névleges fejedelem élte meg a felnőttkort. Apafi részt vett a moldvai hadjáratban (1653), a havasalföldi (1655) és a lengyelországi (1657) hadjáratokban, s az erdélyi fősereg maradékával együtt őt is fogolyként a Krímbe vitték, ahonnan 1660 novemberében, három év raboskodás után tért csak haza, mivel családja nagy nehézségek árán tudta összeszedni a kiváltásához szükséges pénzt. Apafi a zavaros politikai helyzet miatt a birtokaira vonult vissza, s kivárta, míg eljön az ő ideje. Nem is kellett sokat várnia, mivel Barcsai Ákos az általános elégedetlenség miatt lemondott, a helyére megválasztott Kemény Jánost viszont a török nem fogadta el. Kemény felmondta a törökkel kötött szövetséget, s I. Lipót császár védelmét kérte. A Porta erre komoly sereget indított Erdély ellen, s a támadó török had fővezére, Ali pasa 1661. szeptember 14-én a Libáncs-mezőn Apafi Mihályt tette Erdély fejedelmének.

A két fejedelem szabályos háborút folytatott a hatalomért, ám míg Keményt csak tessék-lássék támogatta a császár, addig Apafi bizton számíthatott a török-tatár haderő mellett a hódoltsági török csapatok segítségére is. Kemény azonban nem adta olcsón a fejedelemséget. Alighogy a tatár sereg kitette a lábát Erdélyből, csapataival támadást indított Apafi ellen. A jenői pasa azonban Apafi segítségére sietett, s egyesült seregük 1662. január 23-án Nagyszőlősnél teljes győzelmet aratott Kemény csapatai felett, aki maga is holtan maradt a csatatéren.

A vetélytárs halálával és Apafi hatalmon maradásával véget ért Erdély 1657 óta tartó második válságos korszaka. A helyzet egyértelmű volt, hiszen Apafi a török jóvoltából került a fejedelemség élére, s török segítséggel tudta megőrizni a trónját. A kedvezőtlen geopolitikai helyzet miatt – a Habsburgok még nem erősödtek meg kellőképpen a harmincéves háború után, illetve tartottak XIV. Lajos Franciaországától – nem a török kiűzése és Magyarország újraegyesítése, hanem elsősorban a túlélés lehetett a reális cél, s ezt Apafi uralma biztosította. Apafi visszahúzódó személyiség volt, aki szívesebben olvasott és bíbelődött szerkezeteivel, de fejedelemmé választása után minden erejét hivatásának, Erdély viszonylagos önállósága megőrzésének szentelte. Reálpolitikus volt, s csak látszatra törökbarát, noha kényszerűségből több Habsburg-ellenes katonai akcióban részt vett (1663, 1679, 1683). A dicsőséges 1664-es hadjárat során már készült, hogy az erdélyi seregek élén csatlakozik a Magyarországot felszabadító császári hadakhoz, a szégyenteljes vasvári béke (1664. augusztus) azonban hamar kijózanította, hiszen kiderült, hogy sem a császár, sem a szultán nem volt tekintettel Erdély érdekeire. A török megtarthatta korábbi foglalásait, míg cserébe Lipót megkapta az akkor Erdélyhez tartozó Szabolcs és Szatmár megyéket. Megegyeztek abban is, hogy az esetleges új fejedelemjelölteket és egymás ellenségeit a jövőben nem támogatják. Ezzel a törökellenes összefogás kérdése majd két évtizedre lekerült a napirendről.

A fejedelemnek Erdély érdekében alkalmazkodnia kellett a megváltozott helyzethez. Mivel a politikához nem nagyon értett és igazából nem is érdekelte, a kormányzásban elsősorban feleségére, a gyors észjárású Bornemissza Annára és gróf Teleki Mihály kancellárra támaszkodott. Erdély a viszonylagos nyugalom után újra fejlődésnek indult mind gazdasági (az ipar fellendítése, a görgényi papírmalom megjavíttatása a könyvnyomtatás végett, a vajdahunyadi vashámor építése, az üveggyártás újraindulása, a posztószövés fellendülése), mind kulturális téren. Istenfélő uralkodóként szívén viselte alattvalóinak erkölcsi magatartását. A káromkodások és dorbézolások ellen határozatokat hozott. Egymás után jelennek meg szigorú rendelkezései az egyház és pásztorainak védelmére. Református hite mellett jóindulatú vallásügyi politikát folytatott a nem református egyházak mellett, és a román anyanyelven tartott istentiszteletek elterjedését is támogatta. Az egyház „veteményeskertjének” tekintette az iskolákat és kiemelten gyámolította azok intézményeit. Megmentette a Bethlen Gábor által alapított gyulafehérvári Academicum Collegiumot, amikor 1682. október 6-án, a kocsárdi táborában kiadott rendeletével Nagyenyedre helyeztette át. Legkiválóbb tudósa Pápai Páriz Ferenc volt. Udvarát Fogarason és Ebesfalván tartotta. Érdekességként említhető, hogy Apafi alatt kezdődött el Erdélyben a dohányzás.

Apafi kapcsolatokat ápolt a magyarországi főurakkal, a Wesselényi-összeesküvés után befogadta a császári önkény elől menekülőket. Lipót I. Rákóczi Ferencet szerette volna Apafi helyére ültetni, ám ő 1676-ban meghalt. Apafi 1677-ben szabályos szövetségi szerződést kötött a Habsburgok ősellenségével, XIV. Lajos Franciaországával. Teleki Mihály hatására azonban Apafi idővel Bécs felé kezdett közeledni, s Thökölyt sem támogatta olyan erővel, mint korábban. Ennek elsősorban az 1679-es nijmegeni francia–Habsburg szerződés volt az oka, mely megkötésével XIV. Lajos számára immáron érdektelenné vált a „keleti hadszíntér”, azaz Erdély támogatása. Apafi érzékelte a Habsburgok erősödését és a küszöbön álló nagy háborút, s igyekezett úgy intézni az ügyeket, hogy Erdély minél kisebb veszteségeket szenvedjen. Mindezt az országa egységének és fejedelemségének megerősítése érdekében tette, mivel Thököly közben önállósította magát, s kiszámíthatatlan módon kizárólag a saját uralmának megerősítésén ténykedett. Apafi és Thököly között 1681-ben nyílt szakítás következett be, mivel Thököly nem volt hajlandó sem Apafi fejedelemségét, sem fia utódlását elismerni. Kara Musztafa nagyvezír Thököly pártját fogta, s sereget, pénzt és élelmiszer-szállítmányokat követelt Apafin, aki kényszeredetten teljesítette a nagyvezír akaratát. Közben Thököly – a Porta tervezett Bécs elleni hadjáratáról értesülve – 40.000 arany évi adó ellenében megkapta a töröktől a Magyarország királya címet.

Az 1683-as török hadjárat – Apafi ügyesen kivonta magát a harcok alól – nem hozta meg a törökök számára a várva várt sikert, sőt 1684 tavaszán létrejött a Szent Liga, melynek végső célja a török Európából való kiűzése volt. Apafi Sobieski János lengyel királyra és a franciákra támaszkodva az önálló Erdély fennmaradását kívánta elérni, hogy majd a háború után a protestáns hatalmak segítségével egyesülhessen a szétszakított ország. Ez viszont már Bécs érdekeit sértette, s Lipót császár Buda 1686-os visszafoglalása után úgy döntött, hogy Erdélyt – mint a császáriak számára kiváló utánpótlásbázist – minél előbb meg kell szállni. Apafit egy látszatszerződéssel megtévesztették, aki így elutasította Thököly kiegyezési ajánlatát, pedig az egykori felső-magyarországi fejedelem serege még mindig jelentősnek volt mondható, ami Apafi erőivel kiegészülve talán Erdélyt is megvédhette volna a császáriaktól. Ám nem így történt. Az 1687-es nagyharsányi győzelem után Lotharingiai Károly herceg bevonult Erdélybe, s elfoglalta Kolozsvárt, Szebent és Szamosújvárt. Apafi, aki az év elején még Veterani ezredest és Caraffa generálist le tudta fizetni, hogy azok csapatai ne jöjjenek Erdélybe, kénytelen volt aláírni a balázsfalvi szerződést, melyben vállalta a császáriak ellátását és 700.000 rajnai forint kifizetését. A szerződést azonban Bécsben semmisnek nyilvánították, és Caraffa lett az új főparancsnok, aki a megfélemlítés eszközét vetette be az erdélyi rendek ellen. Az országgyűlés 1688 májusában elfogadta a fogarasi nyilatkozatot, ami Erdélynek a Portától való elszakadását és I. Lipót császár uralma alá helyezését jelentette ki. Felesége 1688 augusztusában bekövetkezett halála után idegileg összeomlott, ahogy a kortársak írták, „búskomorságba esett”. Politikájának teljes kudarcát már nem élte meg, mivel egy vadászaton meghűlt, és 1690. április 15-én Fogarason meghalt. (Almakeréken temették el, majd 1942. november 23-án hamvait fiával együtt a kolozsvári Farkas utcai református templomban helyezték végső nyugalomra.)

A fejedelem halála után Lipót kormányzótanácsot rendelt ki az utód, II. Apafi Mihály mellé, majd 1690 októberében kiadta a Diploma Leopoldinumot, mely Erdélyt – a fejedelem személyének kérdését függőben hagyva – Magyarországtól független, különálló tartományként a bécsi központi kormányzathoz csatolta. Erdély kormányzóság lett. Az ifjabb Apafit Lipót 1696-ban Bécsbe vitette feleségével, Bethlen Katával együtt, mivel a fejedelem nem kért engedélyt a házasságkötéshez. II. Apafi Mihály 1701-ben mondott le hivatalosan a fejedelemségről, cserébe birodalmi hercegi címet és évjáradékot kapott 1713. február 1-jén bekövetkezett haláláig. (Forrás: Wikipédia)