2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés a 70 éves Fülöp Kálmán költővel

– Mondj néhány szót gyermekkorodról…

– 1948. május 30-án születtem Marosvásárhelyen, ikergyermekként. Testvérem hat hónap után meghalt. Már az óvodában megszerettem a versmondást. Nagykenden jártam iskolába, mert itt laktunk, Molnár Gábor volt a tanító. Első versemet harmadikos vagy negyedikes koromban írtam. Elküldtem Bukarestbe, a Pionír c. gyermeklapnak, nem közölték, de biztattak. Szintén itt jártam ki az 5-7 osztályt, mert akkor hét osztályig volt a gimnáziumi oktatás.  

– Mit tudsz mondani Nagykendről? 

– Nagykend a Kis-Küküllő bal partján fekszik, Balavásár községben, a Marosvásárhely–Segesvár útvonalon. Gazdag néphagyománnyal rendelkezik, amiből megemlítem a kukoricaháncs-feldolgozást. Lakosainak száma 850, amiből 840 református. Apadóban lévő, erős magyar közösség. A falu jeles emberei közé tartozott Sámuel József lelkipásztor, aki Bem csapatában ágyúmesterként vett részt a harcokban, ott volt Petőfi Sándorral a segesvári csatában, és később híveinek megmutatta azt a helyet, ahonnan ágyúival Bem csapatának visszavonulását védte, valamint Rüsz Károly kitűnő versmondó, aki sok díjat nyert szavalataival.

– Mi volt a kedvenc tantárgyad az iskolában?

– A magyar nyelv és irodalom. Ahogy megtanultam olvasni, már vettem a könyvet a kezembe. Szüleim nem szerették, ha olvasok, ezért hátramentem a kertbe, s ott olvastam a fák alatt. 

– Mit olvastál, mire emlékszel?

– Kedvencem volt A Pál utcai fiúk, és Vernét is szerettem. Az 5-7 osztályban Antal Teréz volt a magyartanárom, aki megszerettette velem a verset és a versírást. 

Különben ehhez Vass Karola tanárnő is hozzájárult: akkor itt tanított, később átköltöztek Erdőszentgyörgyre. Helyette jött Fülöp István magyartanár, aki nagybátyám volt, eleinte velünk is laktak, később házat építettek. Özvegye most is él. 

– Ki volt a kedvenc költőd?

– Szőcs Kálmán, Horváth István és Horváth Imre. Az ő négysorosai megfogtak, később én is olyant igyekeztem írni. 

– Volt alkalmad találkozni Szőcs Kálmánnal?

– Itt volt író-olvasó találkozón a nagykendi színpadon, de nem mertem megszólítani. 

Emlékszem, színezett szemüvege volt. Később, amikor hallottam, hogy problémái vannak, drukkoltam, hogy ne kerüljön bajba. Sajnos, önkezűleg végzett magával.

– Hová kerültél középiskolába? 

– Erdőszentgyörgyre készültem, de szüleim kuláklistán voltak, s olyan jellemzést kaptam, hogy oda nem vettek fel. Egy évig kimaradtam, s felvételiztem a marosvásárhelyi építészeti szakiskolába. Itt voltam két évet. Akkor történt,  hogy egy nagykendi János-napi mulatság alkalmával, amelyen jelen volt a helyi párttitkár is, előszedtük a régi magyar nótákat, s elfújtuk, hogy A kanyargós Tisza mellett nem jó, nem jó elaludni… Másnap reggel érkezik a szomszédom, aki Szovátára járt középiskolába, s azt mondja: Kelj fel, te Tisza menti betyár! Kérdem: miért? – Azért, mert engem már hívattak a Néptanácshoz, s te következel! Valóban, engem is hívattak, s ott elég durván bántak velünk. Ez ’66-ban volt. Elküldték az ügyet Vásárhelyre, ahol egy Szikszai nevű párttitkár kérte az igazgatónőt, hogy dobjanak ki az iskolából. 

– És kidobtak?

– Radó Katalin volt az igazgató, csendes, rendes asszony, megvédett, nem dobott ki. Csak kiállítottak a szégyenpódiumra, s felolvasták a „bűnömet”. 


– Hogyan emlékszel a vásárhelyi évekre?

– Szakmát tanítottak, de kellett dolgozni is. Délelőtt tanultunk, délután vittek dolgozni a munkatelepekre. Nem volt lehetőségem írni, verselni. Amikor végeztem, kezdődtek a nagy építkezések a városban, még mindig folyt a faluról városra költözés. Az emberek menekültek a kollektív elől, s kellett a sok lakás. Egy 60 tagú brigádban dolgoztam, s közben engedélyt kértem a brigádvezetőtől, hogy beiratkozzam az esti líceumba. Két év után idős szüleim kérték, hogy jöjjek haza, itt kaptam munkát, a tanulást folytattam az erdőszentgyörgyi estiben. 1968-ban érettségiztem Segesváron, akkor ott volt a vizsgaközpont. 

– Mi következett ezután?

– Háromszor próbálkoztam a teológiára, de kevés hely volt, nem vettek fel. Folytattam a szakmunkát 1978-ig, amikor a kolozsvári Református Teológiai Intézet levelet küldött nekem, hogy figyelembe veszik korábbi vizsgáim jegyét, s ha akarok, mehetek a teológiára, mert felvesznek első évre. Ti. akkor az állam – a nagy káderhiány miatt – engedélyezte egy nagyobb létszámú teológus évfolyam indítását, hogy be tudják pótolni a pap nélkül maradt üres helyeket. Amikor elkezdődött az egyetemi év, az első az volt, hogy elvették tőlünk a KISZ-könyvet. Attól a perctől jöttek a szekusok, s próbáltak beszervezni. Hetente hívatott az irodájába az állambiztonsági tiszt, hogy dolgozzunk neki. Mi akkor már tudtuk, hogy kik álltak át, s azok előtt csak óvatosan beszélgettünk. Két éven keresztül hívatott a tiszt, s amikor látta, hogy nem megy semmire velem, azt mondta: ameddig ő ott lesz, nem fogom elvégezni a teológiát… Zsaroltak, azt mondták, hogy Magyarországnak kémkedek, s rádióleadóm van a Fellegváron, onnan adom le a híreket. Vizsgaidőszakban ott tanultam, oda mentem vagy a Házsongárdi temetőbe. Ott is keresték a leadót. Nagy a gyanúm, hogy a vásárhelyi balesetem is ennek köszönhető. Mikor felébredtem a kórházban, egy civil állt az ágyam mellett, s azt mondta, hogy rendőr, ha akarom értesíti a szüleimet. Az a gyanúm, hogy nem rendőr volt. 

– Hogy történt a baleset?

– Vásárhelyre mentem, hogy találkozzam egy kislánnyal, akinek udvaroltam, de nem jött el, s akkor elmentem az ASA-meccsre. Bölöni Laci is játszott, nagyon szerettük, szenzációs játékos volt. De nem volt hely a lelátón, s felmásztam egy 8 méter magas popiomfára, ahonnan lehetett látni a meccset. Ez nem lett volna baj, csak felmászott még egy ember, s az ág kettőnk alatt letörött. Ő egy miccssütőre esett, én pedig a betonjárdára. Elég súlyos, fájdalmas törést szenvedtem, öt hétig húzatták a lábam, csak akkor engedtek haza. 

– Mi lett ősszel, visszamentél Kolozsvárra?

– Igen, de volt egy szigorú tanárunk, az egyháztörténetet tanító dr. Juhász István, aki nem engedett át, meg kellett ismételjem az évet. Harmadév után hazajöttem, megházasodtam, és nem akartam visszamenni. Hívtak, de közben a család is gyarapodott, ezért úgy döntöttem, hogy visszalépek. Hazajöttem, azután itt dolgoztam a közelben, a Parajd–Balázsfalva közötti Küküllő-szakaszt felügyeltem vízügyi szempontból. 

– Mikor kezdődött a versírás?

– 1992-ben. Arra nem emlékszem, hogy mit írtam elsőre, de arra igen, hogy mi jelent meg először 1996-ban, a Népújságban. Ez volt a debütversem. Címe: Elégia a Megváltóhoz. Az első kötetem címadó verse. Azután hetente küldözgettem a megyei lapnak, Bölöni Domokosnak, aki a Stipendiumot szerkesztette. Átnézte, s visszaírt, hogy ezt így kell csinálni, azt úgy kell csinálni… Ez a kapcsolat nagyon építő volt. Volt úgy, hogy összevesztünk a vers miatt, de mindig kibékültünk. 

– Kérlek, sorold fel eddig megjelent köteteidet, megjelenésük évével.

– Egyedül a parton (2000), Elégia a Megváltóhoz (2010), Verőfény (2013), Harmatcsepp a fény porában (2015), Kőbe vésett pillanat (2016), Angyalok keresnek (2017), Kéz a kézben (2018). 

– Egyik köteted címe így szól: Angyalok keresnek. Valóban keresnek az angyalok?

– Igen. Istenfélő emberként mondom, hogy engem valóban keresnek az angyalok. Életemben gyakran tapasztaltam a jelenlétüket, és azt hiszem, ha ők nem lennének jelen mindennapjaimban, akkor én már rég a pokol tüzében égnék.

– Jelenleg hol publikálsz friss termésedből?

– Említettem a Népújságot, de gyakran közöl verseimből az Erdőszentgyörgyi Figyelő is.

– Min dolgozol jelenleg?

– Ma fejeztem be a 90. verset újabb kötetemből, a nyolcadikból. Úgy 170-180 verset szoktam előkészíteni, amiből Bölöni mint kötetszerkesztő kirostál 20-30-at, s marad kb. 150. 

– Mikor szoktál verset írni?

– Ez nálam nincs se órához, se naphoz kötve. Dolgozom, és munka közben az agy is dolgozik. Kint vagyok a kertben, kapálok vagy gyomlálok, s közben a vers ott motoszkál a fejemben. Ilyenkor előjövök, leülök a lépcsőre és lejegyzem, ami a fejemben van. Régebb, amikor állami munkán voltam, nem volt lehetőségem verselgetni a Kis-Küküllő partján, napestig magamban hordoztam, s csak este, itthon jegyeztem le. Akkor megmaradt az agyamban, most már nem maradna meg... Előbb papírra teszem, s csak miután meg vagyok győződve, hogy elnyerte végső formáját, gépelem be a számítógépbe. Eleinte rímeltek a verseim, azt kedveltem jobban, de most inkább szabad verset írok. Erre Bölöni Domokos tanított. Most már én is tudom, hogy kell a szabad vers gondolatát úgy elhelyezni, hogy ne legyen próza belőle. 

– Mikor adsz címet a versnek?

– Miután elkészült. Próbáltam dátumot írni a vers alá, de eltanácsoltak. Ha többször, több napot dolgozom egy versen, akkor melyik dátum a hiteles: az, amikor kipattant a szikra, vagy amikor befejeztem...?

– Mondj néhány szót a családról!

– Feleségem, Margit kiskendi születésű, egy lányunk van, aki Kolozsváron végezte az egyetem pedagógia szakát. Most Vásárhelyen dolgozik, a Lurkó Kuckóban óvónő. Vejem pénzügyi szakot végzett, egy unokám van. Máris megírtam hozzá az első versem. 

– Hogy telnek a napjaid? 

– Szeretem az életet, ha nem írok, akkor fizikai munkát végzek, mindig elfoglalom magam. Kedvelem a focit, megnézem a meccseket a tévében. 25 évesen kerültem a presbitériumba, 12 évig voltam főgondnok, s részt vettem az egyházi dalárdában is. Most már a fiatalabbakra hagyom.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató