2022. szeptember 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az elmúlt években valószínűleg sokunkban felerősödött az érzés: kéne szerezni egy sziklás hegyek között megbúvó faházat a hatalmas erdő mélyén, és egyedül vagy családostul elvonulni oda, kiszállni az egyre őrültebb világból. Vagy vásárolni egy régi, olcsó, jó nagy vitorlást, és kihajózni a tenger közepére, elhagyatott nemzetközi vizekre, ahol egy-két eltévedt tankeren kívül békén hagy mindenki. Leszállni a térképről, már nem vitázni, harcolni, elvekbe kapaszkodni, csak egyszerűen létezni – békében, nyugalomban. Persze, ez lehetetlen, hosszú távon talán nem is megoldás, de mégis megül az ember fejében a gondolat, amikor azt a rengeteg ocsmányságot, hazugságot, igazságtalanságot, képmutatást, szervilizmust és betonkemény kreténséget látja, ami éppen körülveszi reggeltől estig. Ezek egyikét éppen a szomszédban zajló szomorú és véres háború robbantotta ki. Kultúrával foglalkozó szerkesztőként ömlenek hozzám a hírek a világ minden tájáról, és immár nem lehet nem észrevenni azt a mintát, amely lassan mindent elural, és olyan vadhajtásokat termel ki, hogy az ész megáll. Jelesül, az igazság nyugati bajnokai az egyébként teljes mértékben elítélendő háború miatt ámokfutó vendettát indítottak az orosz művészet és művészek ellen. Valerij Gergijevet, a világ egyik leghíresebb karmesterét felszólították, hogy írásban is ítélje el a háborút. Nem tette meg, a karrierjének annyi. Ahogyan Anna Netrebko szoprán pályafutásának is. Kirill Sokolov ukrán–orosz rendező nyilvánosan elítélte a háborút, filmjét mégsem vetíti a glasgowi filmfesztivál. Ugyanezen szemle visszamondta Lado Kvataniya, hazájában cenzúrázott (!) orosz rendező alkotását, holott ő is bírálta a háborút. Több fesztivál is úgy döntött, nem tűzi műsorára az orosz filmeket, Angliában lemondták egy orosz klasszikus zenekar turnéját, és egy angliai filharmónia többé nem játssza Csajkovszkij műveit. Ugyancsak Angliában, a bournemouthi szimfonikusok koncertjén kellett az őket vezényelő Madaras Gergely karmesternek kiállnia Csajkovszkij mellett, amikor a közönség huhogni kezdett az orosz szerző miatt. A milánói egyetem betiltotta a Dosztojevszkijről szóló kurzust, és csak az óriási felháborodás miatt visszakozott. A sort hosszan folytathatnánk.

Képzeletbeli rönkházunkból vagy ringó vitorlásunkból futtassuk csak le röviden: a nyugati, bizonyos eszmék irányába sok esetben szélsőségesen eltolódott világ(nézet), amely szerint mindenki egyedi, mindenki értékes, mindenki színes, mindenki egyéniség, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, jövőjéhez, jólétéhez, (nemi) identitásához, amely sivalkodva hadakozik mindenféle megbélyegzettség ellen, amely inkább történelmet hamisít, karaktergyilkosságot követ el és agymosást végez, hogy a felnövekvő generációk számára evidencia legyen a nagy, színes, békés és mindenekfelett toleráns egység, most úgy húzza rá szemrebbenés nélkül a kollektív bűnösség elvét egy egész nemzetre és annak legkiválóbb kortárs (vagy egy évszázada halott – itt most röhögnénk, ha nem sírnánk) alkotóira, mindannyiunk lelkében nyomot hagyó művészeire, hogy arra még a Hugo Boss kreációiban parádézó, és elrettentés céljából az emlékezet fiókjaiból folyton előrángatott ősellenség egykori vezérkara is csettintene.