Álomkör
2017-06-27 14:12:03
- Nagy Székely Ildikó
Tinédzserkorától messzire vágyott, és húsz, villanásnyinak tűnő év után valóban célba ért.
Laura bőréhez mintha hozzánőtt volna a nyár. A fénytelen, hűvös hónapokban is sikerült megőriznie a június elejétől augusztus végéig magába szívott barnaságot, és mozdulataiból, tekintetéből is a színekben tobzódó évszak szabadsága áradt. Tinédzserkorától messzire vágyott, és húsz, villanásnyinak tűnő év után valóban célba ért. Legalábbis jó ideig úgy érezte…
– Középiskolásként dél-amerikai szappanoperákból és az internetről tanultam meg spanyolul. Jobban ment, mint a francia és a német, amit a tanórákon belénk sulykoltak – idézte fel útnak indulása előzményeit. – Akkoriban, a kilencvenes évek közepén nagy divat volt a „mircelés”, azaz a Mirc nevű internetes csevegőprogram használata, a barátnőim is mind ott lógtak esténként valamelyik virtuális szobában. Én legtöbbször spanyol fiúkkal társalogtam, az egyikkel ki is alakult egy felszínességében is szép barátság, ami aztán egyik pillanatról a másikra véget ért, máig sem tudom, miért. Akkor viszont már elég jól beszéltem annak az országnak a nyelvét, ahova mindig is kívánkoztam.
– Érettségi után ki is mentél?
– Dehogy, sok időnek kellett még azután eltelnie. Nem volt kérdés, hogy továbbtanulok-e az iskola elvégzése után. Jó jegyeim voltak, tudtam, hogy van esélyem fennebb lépni. Édesanyám gyári alkalmazottként mindig hajnali ötkor indult munkába, és bennem örökre megmaradt azoknak a gyermekkori hajnaloknak a hangulata, amikor az óra berregése ébresztett, és az üres, hideg szobában félálomban követtem a papírcetlire írt utasításokat: „ruhád a széken, a villanyt ne felejtsd leoltani”… Nem szerettem volna, ha azt a fülsiketítő csendet, magányt az én gyerekeim is megtapasztalják. Azt hiszem, nincs is ennél erősebb motiváció… A közgazdaságtant választottam. A sikeres felvételi után teljes erővel adtam át magam az egyetemista élet örömeinek, és ebben a szüleim sem korlátoztak. Rengeteget jártunk kocsmázni, bulizni az évfolyamtársakkal, szuper csapat voltunk. Nemsokára aztán megismerkedtem egy fiúval, aki sehogy sem illett a baráti körömbe, mégis egymásra találtunk. Ő már dolgozott, de még a szülei vidéki házában lakott. Nem is igazán akart szabadulni az otthoni „fészekből”, húszévesen még felhívta az anyukáját, és kimenőt kért tőle, ha valami esti programunk akadt. Másfél év telt el a megismerkedésünktől, amikor végre bemutatott a szüleinek. Mit mondjak, nem arattam osztatlan sikert, egyértelmű volt, hogy sem a megjelenésem, sem a személyiségem nem jön be a családnak. Mégis öt évig tartott a kapcsolat. Így utólag visszanézve, a legvégén már csak a megszokás kötött össze.
– Az egyetem után dolgozni kezdtél?
– Rövid idő alatt találtam a végzettségemnek megfelelő munkát egy jól menő cégnél. Jól éreztem ott magam, a fizetés is kedvező volt, mégis egyre gyakrabban felsejlett bennem a gondolat, hogy nem erre vágyok, nem ez az én igazi helyem. A spanyolországi álmaim addigra már valószerűtlenül távoliaknak tűntek, nem is készültem külföldre. Aztán váratlanul létszámcsökkentést hirdettek a cégnél, és természetesen a legújabb munkaerőktől vált meg a vezetőség. Nekem is mennem kellett.
– Hogy élted ezt meg?
– Talán furcsán hangzik, de kétségbeesés helyett mintha valahogy felfrissültem volna az elbocsátás után. Teli voltam energiával, életkedvvel. Pedig akkor már jó ideje nem a szüleimnél laktam, és fogalmam sem volt, hogy munkanélküliként miből fizetem majd az albérletet. De nem tartott sokáig ez a semmihez sem hasonlítható, gondtalan lebegés. Összefutottam egy ismerősömmel, aki elújságolta, hogy Spanyolországba készül dolgozni, és nekem is kerülne ott munkalehetőség. Nem sokat fontolgattam a dolgot. Pár nap múlva már csomagoltam. Az indulás órájában tudtam meg, hogy az ismerősöm nem jön, meggondolta magát. Az első pillanatban megijedtem, őrültségnek tűnt, hogy egyedül vágjak bele ebbe az egészbe, aztán mégis
felültem a buszra. Arra a címre mentem, ahol az ismerősömet várták, és helyette én vállaltam el a munkát. Egy tengerparti városka egyik vendéglőjében dolgoztam, kezdetben konyhai kisegítőként, később pincérnőként. Nem volt könnyű, de megerősített a tudat, hogy ott vagyok, ahol mindig is lenni szerettem volna. Imádom a spanyolok temperamentumát, hamar egy hullámhosszra kerültem a helybéliekkel, és a külföldi turisták is megkedveltek. Három év telt el így, a legnagyobb nyugalomban, boldogságban. Közben megismerkedtem a jelenlegi párommal, aki szinte tökéletes mása a kislánykori ideálomnak. Egy ideje a közös jövőnket tervezgetjük. Most mégis elbizonytalanodtam.
– Hazakívánkozol?
– Félig-meddig. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy nem tudnám ott leélni az életem. A párom azt erősítgeti, hogy velem jönne, ha végleg haza akarnék költözni, most is elkísért. De nem tudom, boldog lenne-e a mi világunkban. Nekem viszont egyre jobban hiányoznak az itthoni ízek, illatok. Legerősebben a reggeli kenyérillat. Meg az itthoni emberek. A kolléganőim között nincs erdélyi, csak magyarországi. Jókat lehet velük hülyéskedni, de ha komolyra fordul a szó, mintha nem ugyanazon a nyelven beszélnénk. Másképp érzékeljük a világot, más élményekből, történésekből táplálkozunk. Ne érts félre, nem az zavar, hogy a képzettségemnél alacsonyabb beosztásban dolgozom. Egyszerűen úgy érzem, mintha egyre inkább szűkülne körülöttem a kör. Mintha ugyanoda kívánkoznék vissza, ahonnan elindultam.
– Milyen gyakran szoktál hazajönni?
– Amikor elengednek. Évente kétszer. Olyankor édesanyám nagy ünnepséget rendez, süt-főz egész nap. Számomra a tökéletes boldogságot most a vele tölthető idő jelenti. Félek, hogy egyre kevesebb marad belőle. Azt hiszem, ebből az érzésből született a visszatérés vágya is.
