Álomcsere

Paula arcára mintha rátapadt volna az éjszaka.. Fénytelen, komor tekintetével, összeráncolt homlokával talán a lényéből áradó törékeny légiességet próbálta ellensúlyozni. De az is lehet, hogy nem volt ebben semmi szándékosság. 

Jó pár évvel ezelőtt egy vályogház öreg konyhájában találkoztam vele. Édesanyjával beszélgettem, aki akkoriban a családfővel együtt munkát keresett. Paula szégyenlősen húzódott be a pár lépésnyi szobába, amelyen szülei mellett két húgával osztozott. Mindössze annyit árult el magáról, hogy tizennégy éves, és leginkább rajzolni szeret.

Az elmúlt időszakban valahogy elkerültük egymást. Egy lakótelepi sportpályán láttam újra, de az első pillanatban nem ismertem meg. Egy magas, barna bőrű fiúval dobtak kosárra, időnként pedig megölelték egymást. 

– Nem hiszem, hogy jó ötlet – nézett rám szigorúan, amikor megtudta, hogy írni szeretnék róla. Aztán mégis beszélgetni kezdtünk.

– Tizenegyedikes vagyok. Hogy melyik iskolában, az nem lényeges. Ahogy befejezem, úgyis kimegyünk Zsozsóval, a párommal Magyarországra. Az egyik nagybátyja Szegeden él, nála fogunk majd lakni. Remélem, munkát is találok hamar. 

– Mióta vagytok együtt? – fordultam a fiú felé, aki tisztes távolságban tőlünk cigarettára gyújtott. Egyértelmű volt, hogy nem szeretne bekapcsolódni a társalgásba.

– Egy éve – szelídült meg Paula tekintete. – A vonaton ismerkedtünk meg. A nagyszüleim falun laknak, éppen tőlük jöttem hazafele. Zsozsó megállt előttem, és azt kérdezte, leülhet-e mellém. Már az megtetszett benne, hogy ilyen udvarias. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Öt perc múlva már tudtuk, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Azóta is jól megvagyunk, egyszer sem veszekedtünk. Csak anyámék nem nézik jó szemmel ezt az egészet.

– Miért?

– Mert Zsozsó cigány. Nem mondom, hogy roma, ő ugyanis ki nem állhatja ezt a kifejezést. De nem szégyelli a származását, sőt, talán még büszke is rá. Szóval, ez verte ki a szüleimnél a biztosítékot. Apám tört-zúzott, amikor megtudta, kivel járok. Akkora balhét csapott, hogy elköltöztem otthonról egy barátnőmhöz. De csak pár hétig voltam távol, kezdtem ugyanis kellemetlenül érezni magam, hiszen nem volt pénzem, hogy a közköltségbe, ételbe bepótoljak. Ráadásul anyukám is folyton hívogatott telefonon, hogy mikor megyek már haza. Azt mondta, nyugodt lehetek, apám megenyhült. Tényleg igyekszik fékezni magát, bár most is van, amikor rájön az öt perc, és olyankor nem jó a közelében lenni.

– Meg is üt?

– Arra eddig csak egyszer került sor. De kiabál, csapkod. Elég félelmetes, főleg ha van benne egy-két „légkör”. Az pedig gyakran előfordul.

– A párod szülei elfogadtak téged?

– Zsozsó édesanyja még kiskorában meghalt, az apjával és az apja élettársával él. A testvérei idősebbek, rég elköltöztek otthonról, őket nem ismerem. Legtöbbször amikor a pároméknál jártam, az apja sem volt otthon. Párszor azért találkoztam vele, és olyankor mindig nagyon udvarias és visszafogott volt velem. Hiába kértem például, hogy tegezzen... Őszintén szólva, mi akkor vagyunk igazán szabadok, ha kettesben lehetünk. Ha jó idő van, kijövünk ide kosarazni vagy sétálunk, megiszunk egy üdítőt. Hétvégenként biliárdozni járunk.

– A barátaitok hogy viszonyulnak a kapcsolatotokhoz?

– Egészen normálisan. Tulajdonképpen most már közös a baráti körünk, a környékbeli srácokkal szoktunk összejárni. A régi barátnőimmel már kilencedik osztálytól megszakadt a kapcsolat, amikor én nem kerültem be abba az iskolába, ahova ők. Igaz, nem is nagyon akartam.

– Zsozsó még iskolás?

– Ő már két éve dolgozik egy építkezési cégnél. Én is azt várom, hogy végre a saját lábamon állhassak. 

– Legszívesebben mivel foglalkoznál?

– Ezen nem gondolkoztam mostanában. Régebb fodrásznő szerettem volna lenni. Talán még elvégezhetnék egy olyan tanfolyamot. De azzal meghosszabbítanám a tanulási időt, és annál később lehetnék a magam ura. Tudod, néha az embernek le kell mondania a régi álmairól ahhoz, hogy az újak valóra válhassanak.

A barna bőrű fiú újabb cigarettára gyújtott.

– Ezt az egyet nem szeretem benne. Annyit füstöl – jegyezte meg beszélgetőtársam, miközben indulni készült.

– Megírhatom akkor? – kérdeztem, mielőtt elköszöntünk.

 – Na, jó – vonta meg a vállát. – De csak röviden.

Amikor Paula a barátjához ért, a fiú felém intett, és a füléhez hajolva kérdezett tőle valamit. A pályát időközben futballozók vették birtokba, így a pár hamarosan távozott. Kézen fogva haladtak el mellettem, biztos, öntudatos léptekkel.