Máté Dalmánál derűsebb és bátrabb kamasz lánnyal sohasem találkoztam. Bizakodón emeli rám nagy, barna szemét, miközben eddigi 13 évéről, tennivalókkal teli hétköznapjairól és ünnepeiről mesél, majd apró, finom mozdulatokkal rajzolja körém álmait: a táncot, a verseket, a színpadot, ahol teljesen szabadnak érzi magát.
A marosszentgyörgyi tinédzserrel sok évvel ezelőtt, még óvodáskorában beszélgettem, találkozásunkból riport született. Örömmel láttam, hogy akkori vidámságát, lendületét hatodikos nagylányként is megőrizte, nyoma sincs benne a serdülőkori unalomnak. Pedig mozgástere szűkebb, mint kortársaié, legalábbis látszólag, mert az elektromos kerekes szék, ami iskolai ülőhelyeként is szolgál, pillanatra sem gátolja meg a szárnyalásban.
Tanítási időben, a 11 órás nagyszünetben nyitunk be Dalma édesanyjával, Adéllal a szentgyörgyi iskola osztálytermébe. Pár perce csengettek ki, a legtöbb gyerek még nem hagyta el a helyiséget, de kérésünkre lassan kiszállingóznak. Dalma már vár, gyorsan össze is csukja a hordozható számítógépet, amelyen – mivel a kézírás megtanulására nem volt lehetősége – nagy igyekezettel pötyögi be a tollba mondott, táblára írt leckéket. Kérdezz-felelek játékunkat a kívánságokkal kezdjük.
– A színpadon vagyok igazán önmagam. Nekem nem is kell más, csak hogy ott legyek, és mondhassam a magamét – mondja a teljes lényéből mosolygó tizenéves, aki pár hete, a Maros Művészegyüttes termében, a gyermekkonferencia résztvevőjeként hegedűkísérettel mondott verset – újdonsült jó barátja, a Művészkuckó Egyesületből ismert Portik Viktor muzsikájára –, december első felében pedig egy budapesti jótékonysági estre lesz hivatalos, ahol gyógytornász táncoktatójával kerekes székes produkciót ad majd elő.
– Itthon már többször felléptünk. A tavalyi show-ban az volt a legjobb rész, amikor a párom felvett az ölébe, és megforgatott a levegőben – idézi fel az előadást. Azt már az édesanyjától tudom meg, hogy idén októberben a marosvásárhelyi Olympicus Kupán figyelt fel rá a pesti ParaDance Company, ők hívták fellépni a magyar fővárosba.
A becsengetésig rendelkezésre álló szűk húsz percben sok mindenről beszélgetünk – a tánc és a szenvedélyes verstanulás mellett az iskolai dolgokról, kedvenc és nehézséget okozó tantárgyakról, osztálytársakról, napi rutinról.
– A románórákat szeretem a legjobban. Kicsi koromtól sokat vittek kezelésre, és legtöbbször román orvosok, asszisztensek kezébe kerültem. Így jóformán még alig tudtam magyarul, amikor a román már kezdett rám ragadni – meséli Dalma. Azt sem titkolja, hogy az igazi kihívás számára a matematika, de nem feltétlenül a bonyolult tananyag miatt, hanem azért, mert a laptopján nehéz bizonyos fogalmakat, például a törteket megjeleníteni, a hatodikos mértanról nem is beszélve. Sokáig halogatom az egészségi állapotot érintő, kényes kérdést, de Dalma ebben is a segítségemre siet.
– Számomra nincs tabutéma – nyugtat meg, aztán meghatóan felnőttes tárgyilagossággal vázolja fel helyzetét: – Születésemtől tetraparézisem van, azaz négy végtagot érintő görcsös bénulás. Emiatt nem tudtam megtanulni járni, és a kezemet is korlátozottan használom. Mióta az eszemet tudom, gyógytornász foglalkozott velem, ez most is a napi programom része. Otthon van egy speciális járókám, azzal pár másodpercre egyedül is meg tudok állni.
A sebészeti beavatkozásokat édesanyjával együtt számolják össze, a szívműtéttel együtt 11 a végeredmény. Adél elmeséli, hogy a leg-első műtét, amelyet egy hazai orvos a csípőficam miatt javasolt, nem volt sikeres, ezután a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat támogatásával kerültek ki Budapestre, újabb beavatkozásokra. A számos fejlesztés következtében Dalma most már jobban tudja mozgatni a kezét, számítógépén órák hosszat írogat barátainak, főként a hegedűs Viktornak, akit nemrég Korda György és Balázs Klári koncertjén ismert meg a Kultúrpalotában.
– A koncert végén tartotta a kerekes székemet, hogy édesanyám le tudjon vinni a lépcsőn, aztán megkérdezte, hogy énekeljen-e nekem. Persze, igent mondtam. Emlékszem, este kilenckor ért véget az előadás, és mi 10-kor még ott daloltunk a palota előtt. Egész kör formálódott körülöttünk – idézi fel Dalma az emlékezetes estét. A barátság azóta is megmaradt, van, hogy délután 4-től este 10-ig beszélgetnek Viktorral az interneten – teszi hozzá az édesanyja. A jól elraktározott pillanatok közül kerül elő a Tamás Gábor-koncert is, amelyen az énekes lement a lányhoz a nézőtérre, együtt énekelt vele, majd elhallgatott, és hagyta, hogy Dalma hangja töltse be a termet.
Az élmények számbavételét – amelyekből bizonyára sokkal több van, hiszen az édesanya minden alkalmat megragad, hogy kulturális rendezvényekkel ajándékozza meg lányát, aki valósággal „vadássza” a kon-certeket, a táncpróbák mellett pedig kórusban is énekel – az iskolacsengő szakítja félbe. A következő percben a matektanárnő lép a terembe, nincs maradásom. Dalma padján újra kinyílik a laptop, előre néz, figyel. Pár mondata az ajtóig kísér.
– Az a legnagyobb álmom, hogy megtanuljak járni, és hogy orvos legyek. Persze, a sztárság mellett.
Édesanyjával még váltunk pár szót. A legfontosabbat a végére hagyja.
– Abban támogatom Dalmát, amire vágyik. Ami a színpadi karriert illeti, rendkívül ügyesen boldogul, a maga útját egyengeti, nekem csak ott kell állni mögötte. Az a rengeteg szeretet, amit tőle kapok, mindent megér. Nem adnám száz szaladgáló gyerekért.
