Ahol még álmodik a nyár

Itthon esős, mogorva szeptember. Ott kék égen legelő fodor báránysereg, a tintaszínűből türkizkékbe átsejlő langyos tengervíz méteres hullámokkal, amelyek vadul csapódnak, majd elsimulnak a parti homokon.

Kiszáradt tufa mészkőmedencéivel — Pamukkale már csak mítosz

Itthon esős, mogorva szeptember. Ott kék égen legelő fodor báránysereg, a tintaszínűből türkizkékbe átsejlő langyos tengervíz méteres hullámokkal, amelyek vadul csapódnak, majd elsimulnak a parti homokon. Ha mégis bemerészkedsz közéjük, úgy himbálnak a hátukon, mintha levegőből lenne a tested. Bódítóan jó átvenni ennek az óriási élő őserőnek a ritmusát, amely a magasba emel, aztán a mélybe ejt, s közben önzetlenül a partra szórja simára csiszolt kőpénzeit. A török Riviéra, ez a végtelennek tűnő tengerpart, amelyet háromezer méter magas hegyek óvnak a szárazföldi hűvös áramlatoktól, szeptemberben a legkellemesebb. Ilyenkor elmúlik a negyven fok fölötti perzselő kánikula, s kicsit bágyadt, megszelídült melegével örök életről álmodik a nyár.

Kései üdülés reményében érkezünk a kolozsvári nemzetközi repülőtérre, hogy a török tengerpartra utazzunk a szeptember végéig közlekedő antalyai járattal, melyről kiderül, hogy két órát késik. Magyarázat nincs, várakozunk hát a repülőtér vasszékein, amitől még a hűvös őszi reggelnek megfelelően öltözött utas is hamar átfázik. Bezzeg Törökországban a hasonló székekre bőrpárnákat tettek, hogy az utazó kényelme ne szenvedjen csorbát! Kolozsváron jó a vas is, gondolják a mímelt nemzetköziség képviselői.

Végre elindulunk. A Balkánt takaró vastag felhőköpenyt magunk után hagyva felkéklik a tenger, a part menti szárazföl-dön a véget nem érő melegházak sora, ahol a primőrzöldséget, gyümölcsöt, virágot termesztik. Késő délután érkezünk meg az antalyai repülőtérre. Amikor a csomagautomata által elszakított bőröndöt kézbe kapom, már várnak ránk az utazási cég képviselői, s az autóbuszhoz vezetnek, amely a lefoglalt szálláshelyre visz. 15 évvel ezelőtt jártam utoljára a török tengerparton, amely új, megváltozott arcával fogad. Az út mente csupa szemét, sok a rendezetlen, szemetes terület, s csak a települések központjában simul zöld gyepes, virágos pálmasziget a két sáv közé. Régi, nyugodt, patriarchális jellegét régen elveszítette a tengerpart, amelyet irdatlan, tízemeletesnél is magasabb szállodákkal építettek tele. Egyik kirívóbb, mint a másik, különleges keleti elemekkel díszítve, vagy ultramodern vonalakkal, s csodálatos park, medencék, néhol tavak veszik körül az épületet. Bár késésben vagyunk, közel fél órát állunk egy ócska bazárnál. Később látunk sokkal szebbeket, rendezettebbeket is, a turisták vásárlásra csábítása része az utazásnak, ahogy az is, hogy a műszerfalon levő sapkába borravaló jár a sofőrnek. Miután kisebb-nagyobb kitérővel megállunk a szállodáknál, ahol sorra leszállnak az utasok, két óriási épület között, az építkezés nyomait viselő, feltúrt, szemetes területet elhagyva érünk a számítógépről sokat nézegetett kicsi szállodához, ahol a szállásunk lenne. A nagyra nőtt gyomok közötti ösvény épen maradt betonkockáin még az utazási iroda képviselőjének sincs kedve bekísérni minket. Később derül ki, hogy ragaszkodni kellett volna hozzá, mert bent hiába mutatjuk a szobafoglalásra vonatkozó utalványunkat, a vouchert, a portánál levő fiatal fiúk szóba sem akarnak állni velünk, sőt egy idő után, amikor elfogy a türelmünk, egész egyszerűen szemberöhögnek. Értekezni lehetetlen, mert oroszul gagyognak néhány szót, más nyelven nem tudnak vagy nem akarnak beszélni. Mindössze a csomagjainkat akarják biztonságba helyezni, és vacsorázni küldenek, de a négyünknek lefoglalt szobákról továbbra sem esik szó. A hangoskodásunk sem vezet eredményre, amikor eszünkbe jut, hogy az autóbuszon kezünkbe nyomott reklámlapon szerepel az utazási iroda képviselőjének a neve és telefonszáma is. Felhívjuk, s negyedóra múlva megérkezik, de ő sem jár nagyobb sikerrel az állítólag kurd nemzetiségű fiúkkal. Később kiderült, hogy szoba talán éjjel két órakor ürül, amikor távozik néhány orosz vendég. A vacsora minőségéből, a zsírtól csöpögő tányérokból, a gyenge kínálatból és a vendéglő illemhelyének állapotából ítélve nem európai ember elvárásainak megfelelő helyre értünk. Az utazási cég képviselője a marosvásárhelyi irodára próbálja hárítani a felelősséget, mondván: tudniuk kellett volna, hogy Törökországban a három csillag mit jelent. Beszélünk az iroda vezetőjével is, aztán telnek az órák, míg felajánlanak négyünknek egy szobát, penészes matracokból álló pótággyal, penészes hűtőszekrénnyel. Itt borulok ki teljesen, mivel úgy érzem, hogy egy kellemetlen eseményekkel teli nyár után dugába dől a nagyon várt pihenés, kikapcsolódás. A szobát nem fogadjuk el, s amikor a peres eljárás lehetősége is szóba jön, megszületik egy ajánlat, miszerint átvisznek egy négycsillagos szállodába, ha aláírjuk, hogy nincs semmilyen követelésünk. Később derül ki, hogy a szálloda, amely ugyanahhoz a lánchoz tartozik, nyolcvan kilométerrel távolabb van, Alanya városon is túl 20 kilométerrel. Ismereteink szerint a távolság miatt a szoba árban körülbelül annyit jelent, mint amit lefoglaltunk, csak számunkra lesz kellemetlen minden kirándulás és a hazautazás is a korai felkelés miatt. A szálloda, ahova éjjel 2 órakor megérkezünk, kicsit megviselt, lakói orosz turisták, a medence körül este 11 óráig tombol a zene, de az ágyak kényelmesek. Bár a húsételekkel nem kényeztetnek el, csak belsőségek (máj, vese, nyelv, s a reggeli piros színű felvágott valamilyen ételbe bedolgozva) között választhatunk, rizzsel, főzelékekkel, a sok zöldséggel, török édességekkel is jól lehet lakni, ha igyekszik az ember, hogy az elsők között szolgálja ki magát. A tengerpart kicsit rendezetlen, a szállodához tartozó napozóágyak vékony matracának huzata kopott és piszkos, s a napernyők rozsdás rudaiba szinte mindenki folyton beleveri a fejét. A homok szemetes, tele cigarettavégekkel, pedig van bőven edény a csikkeknek. Az illemhely többet van bezárva, mint nyitva, de a parton egész délben sütik a szalmakrumplit s valamilyen húslepényt. A tenger azonban mindent megér. Érkezésünk éjszakáján, amikor végre a közelébe érünk, melegen simogatja a lábunk. Az első nap kicsit óvakodunk még az erős hullámzás miatt, kapunk egypár arculcsapást is, de aztán egymáshoz szokunk, s a fürdés páratlan élményt jelent a 28-29 fokos tengervízben. A nap a hegyek mögül kel fel, s hajnalban jó gyalogolni a meleg homokon, az ezüstszínű víz partján, amely a vörös korongtól kapja jellegzetes kékeszöld árnyalatát.

Bár a távolság körülményessé teszi, régi vágyam teljesül azzal, hogy eljutok Pamukkáléba. Hétszázhatvan kilométert utazunk oda-vissza, jobbára kopár hegyek, olajfa és gránátalmaligetek között, kicsi török falvakon s szépen rendezett központú nagy iparvároson, Denizlin át. A kötelező megálló egy onixcsiszoló műhely, ahol szép ékszereket is kínálnak. A Törökország jelképévé vált fotó, amelynél csak a modern Törökországot megteremtő Atatürk képe látható többet, megváltozott valóságot takar. A Gyapotvár, azaz a kioldott kalciumtól fehér terebélyes domboldal teraszai, amelyekben a fotók szerint türkizszínű 36 fokos meleg víznek kellene lennie, mára már jobbára kiszáradtak. A források vizét állítólag a közeli új szállodákhoz vezették el, s a fehér domb érdekes formájú hófehér oldalát a leánderek kezdik birtokba venni. Egy sor medencébe engednek ugyan vizet, ahol a szúrós talaj ellenére százával tapicskolnak a turisták, de a 2006-os útikönyvben megfogalmazott remény, miszerint a világörökség részévé vált Pamukkáléban megoldódik a szárazság, 2013-ban is hiú reménynek tűnik. Aki csalódott, jó pénzért megmártózhat a Pamukkale Termal 36 fokos meleg vizében, s úszkálhat a medence fenekén levő görög oszlopok fölött. A Pamukkale–Hierapolis Nemzeti Park sok látnivalót ígér. I.e. a második században, II. Eumenész pergamon király idején a meleg gyógyvíz köré épült a város, ahol a bizánci korban püspökök székeltek, s ott állt Szent Fülöp mártírtemploma is. Bár többször vált földrengés áldozatává, az ókor kedvelőinek érdekes látványt nyújtanak a romok, a színház, a múzeummá átalakított fürdő, az árkádos út, s a nekropolisz a több mint 1.200 összevissza álló kisebb-nagyobb kőszarkofággal. Nem temetkeztek mindenikbe, mivel állítólag a rontás ellen építtették őket a Római Birodalomból gyógyulni érkező betegek. Ki-ki vagyona, lehetősége szerint, s hittek abban, hogy mire elkészül, meg is gyógyulnak, ami gyakran előfordult.

(Folytatjuk)