Egy kisgyermek lelkébe néha – vagy inkább nagyon is gyakran – az egész világ becsomagolódik. Nemcsak a megnyugtatóan szép és kedves mozaikdarabkák, hanem az ijesztően komorak, zordak is, amelyeket felnőttként a legszívesebben meg sem látnánk, és ha mégis, akkor minden bizonnyal elmarasztalunk. Az alábbi történetet egy kisiskolás leányka édesanyja osztotta meg velem a minap, és egyetértettünk abban, hogy ebből a szívmelengető adventi igaz meséből másokat is jó lesz „megkínálni”, mint a frissen sütött, puha mindennapi kenyérből, ami a hiány időszakaiban csodálatos módon megszaporodik.
– Timike őszintén szereti az iskolát – kezdte történetét az édesanya –, örömét leli az új ismeretekben, és rendkívül boldog, hogy most már ő is tud mesét olvasni a nagyszüleinek, anyósoméknak a tanórák után náluk töltött délutánokon. A tanító néni is mindig dicséri, és a lányom is el van ragadtatva a pedagógustól, akire a párommal legféltettebb kincsünkként bíztuk. Egy jó hónapja azonban történt valami. Az én folyton „csicsergő”, csupa mosoly gyermekem az egyik reggel nem akart iskolába menni. Először csak húzta az időt, aztán fejfájásra panaszkodott, ami azelőtt sohasem fordult elő. Elvittem a háziorvosunkhoz, aki megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben, bizonyára nem aludt jól, de a mi gyerekkorunkból jól ismert „kétoldali iskolaundort” sem lehet kizárni. Biztos voltam benne, hogy nem erről van szó, és az esti meseolvasás előtt fény is derült a lányom viselkedésének igazi okára. – Anya, mi van, ha nem is a hétfejű sárkány a rossz, hanem a királyfi, és egy jó nagy kővel leüti szegény sárkánynak mind a hét fejét? – tette fel a kérdést Timi, miután kedvenc székely népmesés könyvével „bekuckóztam” mellé az ágyba. – Ok nélkül biztos nem tenne ilyet az a királyfi, csak ha ezen múlik, hogy meg tudja-e menteni az elrabolt hercegkisasszony életét – igyekeztem meglepődésemet palástolva minél okosabb választ adni a furcsa kérdésre. – Pedig van, mikor ok nélkül dobálózik az ember – jegyezte meg a lányom elgondolkozva. – Mint az a kisfiú az iskolában a szünetekben. A múltkor majdnem eltalált. – Ennél a pontnál állt össze számomra a kép, most már értettem, mi volt a reggeli „fejfájás” titkos üzenete. Próbáltam megnyugtatni Timit, hogy bizonyára csak rossz napja volt annak a gyereknek, és máskor nem fog így viselkedni, de ha mégis, akkor kérjen nyugodtan segítséget a tanító nénitől.
– Elfogadta a javaslatodat, könnyebb volt másnap az elindulás? – szóltam közbe türelmetlen kíváncsisággal.
– Valamivel nyugodtabb volt a reggeli készülődés, de mégsem volt olyan derűs, mint az incidens előtt. Az elkövetkező időszak arról szólt, hogy volt-e iskolában a fiúcska, vagy hiányzott, és ha volt, csinált-e valami ijesztőt. A Szent András-nappal kezdődő minivakáció végén, advent első vasárnapjának estéjén, villanyoltás előtt azt kérdezte tőlem a lányom: – Anya, ugye, nem csak karácsonyra lehet kívánni valami szépet? – Aztán a válaszomat meg sem várva így folytatta: – Én tudom, hogy az a kisfiú is csak egy gyerek, és ha kap elég szeretetet, lassan megjavul. Szerinted mi mit tehetnénk azért, hogy ne legyenek olyan rossz napjai, és legyenek barátai? – Az első percben alig tudtam megszólalni, de aztán összeszedtem magam, és azt javasoltam, hogy kérjük meg a Jóistent, hogy segítsen ebben a kisfiúnak. – De én nem tudom, hogy kell Őt erre megkérni – nézett rám segélykérőn Timi –, mondjad először te, anya, és én majd mondom utánad. – Így is lett, csodaszép perceken át imádkoztunk együtt azért az ismeretlen gyerekért, aki kövekkel dobálózva próbál szabadulni belső feszültségétől. És az egymás után visszhangzott szavak valóban meghallgatásra találtak. Másnap délután azzal fogadott a lányom, amikor munka után anyósoméknál találkoztunk, hogy: „Képzeld, anya, ma nem volt semmi baj a kisfiúval. Sőt, beszéltem róla a tancival, és ő megnyugtatott, hogy egy ideje lettek barátai annak a gyereknek, és már nem akar senkit sem bántani. Úgy látszik, a Jóisten nemcsak hogy meghallgatta a kívánságunkat, de már azelőtt tudta, mielőtt elmondtuk volna Neki”. – Számomra ezek a szavak hozták el az idei advent legvarázslatosabb pillanatát – emelte rám szép, tiszta tekintetét az édesanya. – Ilyen lehet az, amikor egy láthatatlan angyalszárny váratlanul hozzám ér, és megsimogat.
