A Zsolnay-épületkerámiák nyomában

Szecessziós séta Bernády városában

A városuk épített örökségét megismerni vágyó marosvásárhelyiek az elmúlt években már megszokhatták, hogy a nyár első hónapja mindig tartogat számukra egy kulturális élményekkel teli időutazást. A Maros Megyei Múzeum rendszerint tematikus sétával és gyermekfoglalkozással is megemlékezik a szecesszió – számos európai városban, például Bécsben, Berlinben, Brüsszelben és Budapesten is – megünnepelt világnapjáról, június 10-éről, ami Lechner Ödön és Antonio Gaudí, a szecessziós építészet két kiemelkedő képviselője halálának napjához kötődik. 

Ezúttal június 14-én, szombaton zajlott a marosvásárhelyi rendezvénysorozat, amelynek egyik izgalmas programpontja a városközpontban – és nem csak – fellelhető Zsolnay-épületkerámiák megismertetésére irányult. 

Délelőtt 10 órára szép számú érdeklődő gyűlt össze a Kultúrpalota előtt, a spontán alakult csoportban egy-két kisiskoláskorú gyermek is feltűnt. A társaság magyar tagjait Oniga Erika művészettörténész kalauzolta végig a nyolcállomásos útvonalon, a román ajkúaknak pedig dr. Kálmán Attila történész mesélt a szecesszió vásárhelyi kincseiről. A régi Városházánál kezdődő és az egykori Széchenyi István Felső Kereskedelmi Iskola – Nicolae Iorga utca 1. szám alatti – épületénél végződő séta után arra kértük Oniga Erikát, összegezze a látottakat, hallottakat. 

A leggazdagabb díszítés, és ami belőle elveszett

– A szecessziós világnapnak minden évben van egy egységes tematikája, idén ez a színek, amit egy sokak által kedvelt témával, a Zsolnay-kerámiákkal kötöttünk össze. A séta során nyolc olyan századfordulós helyi épületet látogattunk meg, amelyeken bizonyítottan Zsolnay-épületkerámiák találhatók. Fennmaradtak a pécsi Zsolnay-gyár úgynevezett terrakotta-könyvei, amelyekből nyomon lehet követni, hogy a gyárban mely épületekhez rendeltek ilyen díszítőelemeket. A szóban forgó vásárhelyi ingatlanokat többnyire az építésük időrendi sorrendjében vettük szemügyre, elsőként tehát az 1906–1908 között emelt, Komor Marcel és Jakab Dezső tervezte régi Városházát csodáltuk meg. A meglátogatottak közül ez az épület rendelkezik a legtöbb kerámiadíszítéssel – tudtuk meg a művészettörténésztől. – Mind a külső homlokzatra, mind az előcsarnok és a főlépcsőház díszítésére is drága és minőségi, reprezentatív burkolóelemeket rendeltek a pécsi Zsolnay-gyárból. A Városháza főhomlokzatára került legjelentősebb pirogránit díszítés – Marosvásárhely címere, fölötte egy koronával, amelyből egy magyaros, dús növényi ornamentikájú dísz, a zöld különféle tónusaival színezett levéldíszek, valamint vörös, bordó színű tulipán- és rózsafejek nőttek ki – ma már nem látható. Mind a címer, mind a korona szegélye aranyozva volt, és alájuk 25 centiméter magasságú betűket rendeltek meg, a levéltári adatok szerint 36-ot, amelyekből a Marosvásárhely szabad kir. város feliratot hozták létre. Ezenkívül még négy, valamivel kisebb betűt is megrendeltek, amelyek az 1907-es évszámot jelölték, ez az oldalhomlokzaton, Bernády dolgozószobája fölött kapott helyett. A homlokzaton ugyanakkor még jelentős címerek is láthatók voltak – Bethlen Gáboré, II. Rákóczi Ferencé, illetve egy székely címer és további piros-fehér-zöld sávos kisebb címerpajzsok is –, amelyeket szintén eltávolítottak. A régi Városháza főhomlokzatán figyelemre méltó a több száz majolikapogácsa, amelyek a mozaikokban, valamint a toronyóra alatti és fölötti részeken kaptak helyet. Nagyon fontos az épület Zsolnay-mázas cserepekkel fedett tetőzete is, amelyen a zöld sokféle árnyalata, az oliva-, a smaragd- és a mohazöld különféle tónusai alkotnak egy szemet gyönyörködtető textúrát. De szalma- és okkersárga mázas cserép is látható itt, valamint fehér színű is, amiből egy nagyon szép geometrikus mintázat rajzolódik ki. Az épület előcsarnokának és a főlépcsőháznak világos kékeszöld, illetve kékeslila színvilágát nagyon szépen kiemeli az eozinmázas kerámiabetét, valamint az előcsarnokban eozinmázas kerámialapokból kialakított, patkó alakú ülőpad, aminek nem annyira gyakorlati funkciója volt, inkább emlékpadnak számított. Ennek a háttámláján egykor egy márványtábla volt elhelyezve, ami megsemmisült, fölötte pedig minden bizonnyal Marosvásárhely címere állt. Ugyanez a színvilág és burkolat folytatódik a főlépcsőházban, ahol a burkolatot egy íves, karéjos hullámdísz zárja le, kis akrotériákkal díszítve. Ezzel nagyon szépen harmonizál az a két díszes, növényi ornamentikás, eozinmázas keret, amit a két oldalfalba illesztettek. Egykor ott is rózsaszín márványtáblák voltak, amelyeken az építők és építtetők nevét sorolták fel. Ezek a márványtáblák a 20. század derekán megsemmisültek, de ugyanezek a keretek ismétlődnek a lépcsőház főfalán is – mondta el Oniga Erika.

A Radó-féle geometrizálás

Sétánk második állomásaként az 1909-es datálású Nyugdíjpalota következett, amelyet Radó Sándor, a város főmérnöke tervezett. Radó építészetére a bécsi eredetű geometrizáló szecesszió, illetve a pannós homlokzatszerkesztés jellemző, aminek lényege, hogy az egymás fölött levő nyílásokat csoportosítja és keretbe foglalja. A Nyugdíjpalotánál egy növényi ornamentikás kerámiaszalaggal találkozik a látogató, amelyen az inda és a levél zöld színű, és piros kis bogyók jelennek meg rajta. 

Harmadik állomásunk a tér másik oldalán a Toroczkai Wigand Ede által tervezett egykori Székelyföldi Kereskedelmi és Iparkamara épülete, amelynek főhomlokzatán gyönyörű sötétkék mázas Zsolnay-burkolat látható. 

Ezután időrendben a Városházával szemközti oldalon álló, 1911-ben épült Jakab Rudolf-ház következik, amelyet szembetűnő türkizkék Zsolnay-kerámiaelemek díszítenek. 

Bár még Jakab Rudolf háza előtt megtekintettük, kronológiailag ezután következik az 1912-es datálású Közigazgatási Tanfolyam épülete, a későbbi Szakszervezetek Háza, amely szintén Radó Sándor tervezése. Ennek színvilága némileg eltér a Nyugdíjpalotáétól, sokkal harsányabb színek kapnak itt szerepet, egy erőteljesebb zöld és narancssárga, a kerámiaszalagokat pedig barna háttér vagy szegély övezi. A felső szinteken növényi ornamentikát ábrázolnak a keretek, indát, levelet, narancssárga virágfejeket, az alsó szinteken pedig ezeknek az elemeknek az absztrakt, stilizált változata jelenik meg. 

Rejtettebb kincsek a palotán

A város szívében létrehozott szecessziós téren utoljára a Kultúrpalotát néztük meg kívülről. Első pillantásra talán nem is olyan egyértelmű, hogy a műemléképület homlokzatán milyen Zsolnay-díszek láthatóak. Az előző épületek kerámiadíszeivel ellentétben itt nem mázas pirogránitelemek kerültek a homlokzatra, hanem mázatlan kerámiadíszek, amelyek elsősorban az épület legfelső szintjének a homlokzatát borítják. Ennek a díszesebb kiképzése a főhomlokzati mozaik két oldalán lévő pilaszterfejezet, valamint a sarokrizolitok ablakainak szemöldökét díszítő, dús növényi ornamentikát mutató elemek, továbbá a bordó vakolatsávot lezáró, mázas, lila hullámvonalú elem és a négy sarokerkély. Az erkély alsó fedlapja, a mellvédje és az erkélyre nyíló ajtónak a keretezése is Zsolnay-elem, ezek is mázatlan pirogránitból készültek, és egy türkiz háttérfestést kaptak.

Kevésbé ismert látnivalók

Az utolsó előtti helyszín az egykori Felső Leányiskola, mai Papiu középiskola épülete volt, amelyen a séta résztvevői már könnyen felismerhették Radó Sándor kézjegyét. A nyílászárókat itt lila színű Zsolnay-kerámia keretezi, ami már egy tárcsafrízt vagy szívsort imitál. 

A séta a hajdani Széchenyi István Felső Kereskedelmi Iskolánál zárult. Itt az épület Zsolnay-lapokkal burkolt előcsarnokát lehetett megtekinteni, ami a hasonló együttlétek résztvevői számára is újdonságot jelentett. Az előcsarnok architektonikus keretet ad a márványtábláknak, amelyek – a régi Városházával ellentétben – megőrződtek. A huszadik században egy visszafordítható beavatkozást eszközöltek rajtuk, a tervezők és kivitelezők névsorát tartalmazó vésetek helyét kitöltötték, egy síkba hozták, lefestették, és egy márványutánzó festést alkalmaztak rajtuk, így a megfelelő eljárással a nevek újra napvilágra kerülhetnek. A színvilág itt is nagyon szépen harmonizál, a szürkésrózsaszín és szalmasárga árnyalatú kerámialapokat sötétkék kerámialapok egészítik ki, amelyek egyfajta hangsúlyt és mélységet adnak az egész kiképzésnek, és itt is, ugyanúgy, mint a Városházánál, a hármas színvilágú burkolat eozinmázas betétekkel van megtörve. 

Ami legyőzte az időt

A művészettörténész röviden Zsolnay Vilmos életútját is körvonalazta, aki 1863-ban örökölte nagybátyjától a pécsi agyagárugyárat, amelynek világhírű fejlesztőjévé vált. Neves magyarországi vegyészekkel dolgozott együtt, akikkel különféle újításokat valósított meg az anyag összetételét illetően, ezekből az egyik a pirogránit, amit 1886-tól kezdett el használni. A pirogránit egyik legfontosabb tulajdonsága az időtállóság, ennek köszönhető, hogy a Zsolnay-díszítőelemek 110 év után is olyanok, mintha a tegnap készültek volna. A pirogránit másik lényeges jellemzője, hogy bármilyen elem formálható belőle, így annak, hogy mi kerül az épületek homlokzatára, csak a fantázia szabhatott határt. Zsolnay Vilmos elismert képzőművészeket is alkalmazott, akik meg tudták valósítani az elképzeléseit. Zsolnayék másik jelentős újítása a jellegzetesen fényes, színjátszó kerámiamázra utaló eozin máz volt, amelyet már a középkorban ismertek, de aztán elfelejtődött az idők során. A 19. században angol és francia vegyészek próbálták kitalálni az összetételét és technikáját, ez azonban végül Zsolnay Vilmosnak sikerült.

A szecessziós sétával egyidőben a Kultúrpalotában kézműves gyermekfoglalkozás – agyagozás és színezés – zajlott. Délután Alexandra Pîrvu kolozsvári mesterképzős hallgató a marosvásárhelyi szecessziós építészetről tartott román nyelvű előadást, Várallyay Réka sepsiszentgyörgyi művészettörténész pedig a Városházát és Kultúrpalotát tervező Komor Marcell és Jakab Dezső életművét mutatta be. A szecessziós nap zárómomentumaként a palota kistermében levetítették Pozsgai Vilmos A föld szeretője című, Zsolnay Vilmos fiatal éveit felelevenítő játékfilmjét.