2020. július 6., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

 Úgy fél évszázaddal ezelőtt Londonban jártam. Az öcsémmel együtt kipergettek bennünket, érett magvaknak hittek, pedig fiatalok voltunk és becsvágyók. Vagy fogalmazzunk szerényebben: tettre készek. De nem egészen, hiszen nem választottuk az akkor nagyon is logikus lépést, nem tagadtuk meg a hazatérést. Nem ragadtunk kint a nyugati csábítás kellős közepén, nem engedtünk a könnyebb-nehezebb lehetőségnek, hazatértünk. Nekem még volt egy évem, amíg lediplomázom, öcsém pedig éppen azon őszön jutott be az akkor még orvostudományi és gyógyszerészeti főiskolára, amely éppen a házunk szomszédságában magasodott a Kosárdombon. Nem annak tervezték, hanem katonai alreáliskolának, kadétnevelő intézetnek, és azt a hivatást töltötte be harminchét éven át, két országnak termelt katonatiszteket, durvákat és művelteket, harcedzetteket és gyávákat, tehetségeseket és tehetetleneket, és olykor kiváló írót is (lásd Székely János). Az egyenruhára nem tudok példát, de talán nem is fontos a fő mondanivaló szempontjából, hiszen amikor minket kieresztettek a nyugati világba, már közel negyedszázada orvosokat és patikáriusokat eregetett ki a kis- és nagyvilágba. Kit Moldvába helyeztek, ki pedig Londont vagy Tel-Avivot, Miskolcot vagy Buenos Airest választotta, igaz, ez utóbbi helyek nem szerepeltek a bukaresti tan- és egészségügyi minisztérium szabad orvosi állások kínálatában. Valamilyen megmagyarázhatatlannak tűnő ideológiai okból. Pl. vasfüggöny, horror vacui, diktatúra, mozgáskorlátozás.

 Szóval ott álltunk a Victoria Station hihetetlenül forgalmas és tágas csarnokában, nagybátyánk tanácsát követve taxiba ültünk, melynek kormánya a másik oldalon volt. Igaz, a mi kormányunk is (Ion Gheorghe Maurerrel az élen – ő is szász volt, mint Klaus Johannis, de ezt soha nem hangsúlyozták, és soha nem írták le úgy, hogy Johann Georg (von) Maurer, és nem mondták, hogy Schässburgban élt, mielőtt Ion Gheorghe lett volna) a Londonnal ellenkező oldalon manőverezett, mint a londontaxi volánja, és elhajtattunk a nagyváros északi felébe, közel a High Gate temetőhöz, ahol Marx nyugszik, de nem ez volt úti célunk. Sokfelé jártunk, megtapasztaltuk, milyen nemzetközi város Londinum, hiszen jártunk vallásos zsidók negyedében, épp újév volt (szeptemberben – ez nekünk, akik vallástalanul nőttünk fel – totál új volt), és beültünk egy kínai étterembe, ahol legyőztük a kínai kaja iránt belénk ojtott előítéleteket, láttuk az Eros kútnál tanyázó hippiket, ez volt a korszak csúcsa, a Hair világsikere, a Beatlesek kora és a miniszoknya látványparádéja, amilyet akkor még senki nem mert viselni a mi kis kelet-európai városunkban. Voltunk revüszínházban, találkoztunk magyar ’56-os emigránsokkal, és elegáns klubokban ebédeltünk válogatott angol üzletemberekkel. Fiatalok voltunk, hittük, hogy mi vagyunk a bűntelen nemzedék. (Na azért Párizsban lázadtunk egy sort… idehaza csupán elméletben).

 És eljutottunk Oxfordba, ahol magukra hagyatva, kísérő nélkül, minimális, de elégséges nyelvtudással csatangoltunk kollégiumról kollégiumra, katedrálisokat láttunk, megbámultuk őszinte csodálattal az angol gótikát, amit A. M., a kolozsvári képző művészettörténet-tanára szamárhátas gótikának nevezett. És benéztünk vesztünkre/vesztemre egy csodás, meghitt, pompásan gazdag és távolról sem hűvös kollégiumi könyvtárba, ugyanazt láttuk a cambridge-i templom karzatán is, csodás zöld ernyős lámpákat, melyek oly meghitt és bizalmas légkört árasztottak. Fénykörükben minden olyan közvetlen, bizalomgerjesztő, tudósi munkára, kutatásra, lapozásra, olvasásra gerjesztő, felemelő és sikert ígérő. Távol a világ zajától (ja, ez egy filmcím, de most ide idézhető bocsánatos plágium), csöndes és megnyugtató elmélyülés kiváltója.

 Akkor döntöttem el, ha törik, ha szakad, nekem is kell egy ilyen lámpa. Valószínűleg nagyon közönséges vágy, sokak gondolkodtak ugyanígy a történelem villanyfényes korszakaiban, az idők folyamán, de nekik talán sikerült egy nagyáruházban be is szerezni. Legyűrhetetlen anglomániából vagy kozmopolitizmusból fakad. Nos, ötven évig tört és szakadt, megvalósíthatatlan volt, ha betértünk egy villamossági boltba – még ha rendszerváltás utáni lubickolás közepette – nem volt található a boltok kínálatában. Volt csiptetős, és kínáltak mindenféle színű, formájú, árú, haránt- és kubista fekvésű, felfüggesztésű fényszórót, lámpát íróasztalra, dolgozószobába, halószobába, irodahelyiségbe, olvasólámpát, hangulatkörtét, biztonsági fényt, padlóbűvölőt, varázsolót, gerjedelemfokozót, de zöld ernyőst, olyan, a körte (égő) fölé hajló bölcsős, teknős, védernyőst nem. Nem és nem. Ha kérdezősködtünk, a vállvonás volt a legudvariasabb válasz kudarcunk fokozására. Ócska, mondták, nem gyártják, kinek kellene, nem fogynak, tájékoztattak derűs arccal félre. Míg egy szép születésnapon Mary T. Jacobs barátunk felvilágosított, az online katalógusokban kell keresgélni. 

 Kutakodásunkat siker koronázta ötven év után. Most pesze az olvasó azt várja a magyar irodalmi kánon szerint, a szokásos kishitűség jegyében, hogy ennyi terméketlen vágyódás dacára csalódtam, kiábrándultam („anyám, nem ezt a lovat akartam”), késő, szertefoszlott az ideálkép. Juszt sem. Nem löktem el. Szívből örülök, büszkélkedem vele, és hiszek a fölös idő zsugorodásában. Nem minden a fizika, barátaim.