Állatliget lakosságának mancsában a jövő rejtezik, így szólottak a mesebeli tartomány hatalmasságai. Azon kevesek, akik olyan kivételezett helyzetbe születtek, hogy kölyökkorukban, mintegy esti regeként őseiktől hallhatták az emberek egykori, letűnt világának történeteit. Közöttük azt, amelyből kiviláglott: akkor működik egy közösség, bárkikből vagy bármikből is áll, ha egyedei maguk döntik el, hogy ki lesz a vezér. Vége van már az oktalan és civilizálatlan időknek, amikor még az oroszlán uralkodott, mert ő tudta a legszakszerűbben átharapni a legkeményebb bivaly torkát.
Állatliget lakosságának döntenie kellett, hogy az oroszlánok kora után ki legyen a következő vezér. Szavazást hirdettek, amelynek napjáig a jelöltek mindegyike megpróbálta megmagyarázni a legnagyobbrészt juhokból álló népességnek, hogy miért ő lenne a legalkalmasabb eme nemes és nehéz feladatra, amelyet kizárólag kóros felelősségérzete és Állatliget iránt érzett szenvedélyes szenvedélye miatt hajlandó felkarolni. A hősbe oltott mártír jellegzetes arckifejezésével szónokoltak minden este a Mohás Kövön, az emberek utolsó, lezuhant űrrepülőgépének roncsaiból kialakított fórum közepén: a bárány füvet, a hód fát ígért, a kígyó békát, a gólya kígyót hordott vetélytársaira, miközben a bagoly végezte a számvetést, és adta hírül, hogy pillanatnyilag kinek mekkora esélye van a vezéri címre – a napok csak teltek, közeledett az alfaválasztás napja, és az uhu számításai alapján mindenki biztosra vette, hogy a végén a hiéna és az őzike kerül a szorítóba. A hiéna okos, vezérhelyettesként eddig is aránylag jól működött, tudta, hogyan kell intézni, hogy felfelé ívelőnek tűnjön az állatligeti államháztartás; az őzike állítólag nincs teljesen képben, de jóhiszemű, jó a renoméja és jó a háttere.
Csak egyvalaki nem mondott semmit. Egyvalaki, akivel senki sem számolt, akire senki sem számított, akit leírtak már jelentkezése napján: a farkas. Szelíd farkas volt ő, á, dehogy az a fajta, aki juhokat zabál desszertként, dehogy, az csak a múltja, amelyre szinte senki sem emlékszik. Furcsa volt ez a farkas, mert nem szerette Vadvilágot, az állatligetek (köztük a sajátja) közösségét, helyette Tundraföldet csodálta, amelyet még mindig egy oroszlán vezet. Kedvenc meséje a Piroska volt (kissé farkasiasra átírt végkifejlettel), és nem titkolta, hogy rajongott hőse A Nagy Vürkolák – a vérfarkas, aki annyira visszataszító személyisége Állatliget mitológiájának, hogy jelöltünket e rajongása okán még a farkasok szövetsége is kivetette magából. Azóta lett szelíd.
A szavazás első fordulóját követő reggelen a bagoly szeme kiesett. Majd a másik is, amikor meglátta az eredményt: a hiéna helyett szelíd farkasunk szerezte meg az első helyet, és ezzel a végső meccsben az őzike ellen indul. Senki sem tudta, hogyan csinálta. Aztán kiderült: nem beszélt ő nyíltan a juhokhoz, de úgy tudott üzengetni, olyan szépen bégetett a háttérből, hogy a szende jószágok serege az ő nevére nyomta az űrrepülőgépből kicsorgott olajba mártott patáit. Állatvilág népességének okosabb egyedei azóta is csak hüledeznek. És az őzikére szavaznak. És reménykednek.
Mert ők legalább észrevették, hogy esténként, a vadon homályában farkasunk suttyomban és vigyorogva élesíti azt a nagy, szelíd fogsorát.
