A világítótorony én vagyok

Beszélgetés a kitartás határairól és a belső hangról

A mai világban egyre nagyobb szerepet kap az önismeret, a hitelesség és a belső egyensúly keresése. Egyre többen fordulnak befelé, hogy megtalálják saját útjukat – akár a kreatív alkotáson, akár mások segítésén keresztül. Antal Hajnallal beszélgettem, aki nemcsak a divat világában van jelen, hanem mentorként és segítőként is támogat másokat ezen az úton.

– Az első kérdésem: hogyan írnád le magad három szóval? És miért pont ezekkel?

– Inkább azt mondanám, hogy nem is három szó, hanem három kifejezés. Az első és legfontosabb a hiteles teremtő erő. Ez jellemez leginkább, mert mindaz, amit csinálok, önazonos és hiteles. Minden tevékenységemmel teremtek valamit: alkotok, kapcsolódom emberekhez, vagy olyan érzéseket és tudást adok át, amikkel mások tudnak azonosulni. Ez számomra az esszencia.

A második a nőiség és női minőség minden aspektusa. Ide tartozik a megjelenés, az empátia, az igényesség és minden olyan finom rész, ami engem nőként formál. Ez egyrészt önmagam számára fontos, másrészt más nőknek is inspiráció lehet, amikor elveszítik a nőiességük egy részét.

A harmadik pedig az, hogy ember vagyok. Mert minden, amit csinálok – a kapcsolataim, a munkám, a jelenlétem – élő, valós és emberi.

– Sokat gondolkodsz magadon, vagy inkább sodródsz az érzéseiddel?

– Bárcsak sodródnék az érzéseimmel – de nem így működöm. Sokat gondolkodom magamon, és minél mélyebbre megyek az önismeretben, annál inkább próbálom megérteni, ki vagyok, és miért vagyok itt. Ez a folyamat egyre több kérdést hoz: magammal, a világgal és a kapcsolataimmal kapcsolatban is.

Gyakran eszembe jut, mennyivel könnyebb lenne csak sodródni, de én mindig is megfontolt, gondolkodó alkat voltam, és ez felnőttként is így maradt. Ez a szemlélet, a folyamatos kérdezés és nézőpontváltás együtt formálja azt, aki ma vagyok.

Egyensúly és kibillenés 

– Mi az, ami a legkönnyebben kizökkent az egyensúlyból?

– Sokan azt gondolják rólam, hogy nagyon erős belső egyensúly van bennem, és alapvetően én is így érzem. Ugyanakkor lobbanékony természet vagyok, és ha nem vagyok jó lelkiállapotban, már egy apró hangnemváltás vagy egy rosszuleső reakció is könnyen kizökkent. Ezért számomra fontos belső munka, hogy ez az egyensúly ne csak belül létezzen, hanem kifelé is megmutatkozzon – mert minél stabilabb vagyok belül, annál stabilabban tudok jelen lenni a külvilágban is.

– És ha kizökkent valami, mivel lehet visszahozni téged?

– Az az érdekes, hogy ha külső hatás miatt lendülök ki az egyensúlyomból, akkor másnap már nem tud hatással lenni rám úgy, hogy ne tudjam visszahozni magam.

Én magam tudom visszavezetni magam egy nyugalmi állapotba.

Ez hosszú évek munkája: meditáció, egyedüllét, sok önreflexió. Ezek segítenek abban, hogy legyen egy nagyon mély belső csend bennem, és amikor kívül minden nagyon kaotikusnak tűnik, akkor is tudjam, hova kell visszacsatlakoznom önmagamban.

A motiváció belső tere 

– Mi hajt téged valójában?

– A motiváció és a tudatos jelenlét. Ez az elmúlt évem egyik legfontosabb témája. Úgy élem az életem, és ezt is tanítom, hogy csak akkor tudunk tudatosan létezni, ha a jelenben vagyunk. És akkor tudunk motiváltak maradni, ha nem kívülről várjuk a motivációt, hanem belül találjuk meg. Ez az önmotiváció és a jelen megélése együtt adja azt, ami előre visz. És a motiváció nálam nagyon kéz a kézben jár a hálával is.

Hálanaplót vezetek, leírom a nap fontos pontjait, amiért hálás vagyok. Hiszem, hogy minden nap egy új lehetőség, egy újjászületés, hogy jobb emberek legyünk, többet adjunk magunkból, és hogy tudjunk szeretni.

A bizonyítás és az önkifejezés határán 

– Fontos számodra a bizonyítás, önkifejezés?

– Ezt különválasztanám. Az önkifejezés az önazonosságból fakad – ez az, ahogy élek. Benne van minden: gondolat, érzés, látásmód. A bizonyítás viszont inkább egy belső hajtóerő. Fontos, hogy magamnak bizonyítsak, hogy képes vagyok valamire. És ha magamnak bebizonyítom, akkor azt az önkifejezésem által meg tudom mutatni a világnak is – de közben önazonos maradok.

– Mennyire függsz mások visszajelzéseitől?

– Volt egy időszak, amikor nagyon függtem. Fontos volt, ki mit mond rólam, hogyan látnak engem szakmailag és emberileg. De rájöttem, hogy sok döntésemet emiatt nem tudtam meghozni. Mert túl sokszor számított, mit gondolnak mások. Ma már próbálom kizárni ezt a zajt, és a belső hangomra hallgatok. Mert az soha nem hazudik.

Összetörni és újraépülni

– Hogyan reagálsz, ha valami nem sikerül?

– Nagyon mélyen meg tud viselni. Sokszor össze is török. De amilyen gyorsan összetörök, olyan gyorsan újra is építem magam. Nálam a gyász és az újjászületés együtt jár. Ez egy folyamatos egyensúlyozás.

– Volt olyan, amikor elvesztetted a hited magadban?

– Volt, igen – olyan időszakokban, amikor nem tudtam, ki vagyok, mit akarok, mi az utam, és sokszor éreztem igazságtalannak az életet. Gyakran álltam a feladás határán, és most is egy ilyen időszakban vagyok, amikor szakmailag és személyesen is sok mindent megkérdőjelezek.

Mégis azt érzem, hogy ezek az emberi mélypontok szükségesek ahhoz, hogy valóságosak maradjunk. Hogy amikor a tükörbe nézek, ugyanazt az embert lássam kívül, mint aki belül vagyok, és amit a világ felé mutatok, ne legyen hamis. Ha jól kezeljük őket, ezek a válságok végül mindig erősebbé tesznek.

– Mi volt a legnehezebb magadban, amivel meg kellett küzdened?

– Nemrég egy nagyon személyes felismerésem volt: egy közeli ember azt mondta, hogy a boldogtalanság nem ok a kilépésre, inkább ki kell tartani a nagy cél érdekében. Ez bennem szembeállította a boldogságot és a kitartást, és elgondolkodtatott, hogy vajon nem épp a boldogság-e az az alap, ami előre visz, alkotni, szeretni és kapcsolódni segít.

A társadalom gyakran azt üzeni, hogy menni kell tovább bármi áron, még akkor is, ha ez belső törést okoz. Én viszont azt látom, hogy a mélypontokon mindig a boldogságba vetett hit és a szeretet tartott meg. Fontos részem, hogy úgy tudok szeretni, hogy közben engedem, hogy engem is szeressenek – ez az adok-kapok egyensúly határozza meg a kapcsolódásaimat és a bennem lévő teremtő erőt is.

Van egy személyes szimbólumom is erre: a világítótorony. Sokáig visszatérő álmom volt, majd egy önismereti gyakorlaton is ezt húztam ki. Akkor értettem meg, hogy ez rólam szól – arról, hogy fényt adok azoknak, akik elvesztek vagy bizonytalanok az útjukban.

Boldogság vagy kitartás?

– Szerinted a kitartás inkább döntés vagy személyiség?

– Elsősorban személyiség, de szerintem erősen összefügg azzal is, hogy gyerekkorban mennyire tanultuk meg a kitartást. Hogy mennyit kellett küzdenünk azért, hogy elérjünk valamit. Ha valaki gyerekként sokszor megtapasztalta a „nem adom fel” helyzeteket, az később is így működik. Ha ez nem alakult ki, akkor felnőttként tudatosan fejleszthető. Ilyenkor én is tudatosan figyelek arra, hogy ne adjam fel, hanem lépésről lépésre menjek tovább – ez így válik kitartássá.

– A kitartásnak van olyan pontja, ahol már te is azt mondanád, hogy elég?

– Persze, van ilyen pont, de az „elég” nagyon relatív. Nem mindig látjuk tisztán, hogy mikor érünk célhoz. Fel tudom hozni a bányászok példáját: lehet, hogy évekig ássák az utat az arany felé, és végül pont akkor adják fel, amikor már csak két csákányütésre vannak tőle. 

Szerintem a kitartás különösen nehéz akkor, amikor nincs visszaigazolás vagy elismerés. Ilyenkor nem mindegy, hogy külső megerősítésért haladunk-e, vagy azért, mert magunknak akarjuk bizonyítani, hogy mindent megtettünk. Én is voltam nehéz helyzetekben, de sosem álltam meg teljesen – inkább kisebb lépésekre bontottam az utat. Számomra ilyenkor nem az a kérdés, hogy megállunk-e, hanem hogy tudunk-e tudatosan ránézni arra, honnan indultunk, és merre tartunk.

A határok megtanulása 

– Mennyire engeded magadhoz közel az embereket?

– Sokáig nem tudtam, mit jelent a határokat meghúzni. Mióta segítő területen dolgozom, ezt muszáj volt megtanulnom. Rengeteg nehéz élethelyzetben lévő nővel dolgozom, és fontos, hogy segítsek úgy, hogy közben se én ne sérüljek, se ők ne terhelődjenek túl.

Szerintem fontos, hogy ne zárjuk be magunkat egy „buborékba”, de ne is öntsünk mindent rá a másikra. Csak annyit adjunk és fogadjunk be, ami valóban épít.

Volt olyan időszak, amikor sokkal többet adtam egy kapcsolatban, mint amit vissza tudtam kapni, és ez teljesen lemerített. Ez különösen veszélyes segítő szakmában, ezért nagyon fontos az egyensúly.

A műhelyeimen is ezt gyakorlom: mindenki hoz három gondolatot vagy érzést, és csak egy dolgot vihet magával – így tanulják meg, milyen az adás és az elengedés egyensúlya.

Az önelfogadás folyamata 

– Ki az, aki a legjobban látja, hogy milyen vagy valójában?

– Szeretném azt mondani, hogy én magam, de ez nem ilyen egyszerű. Van bennem egy elképzelés arról, ki szeretnék lenni, és mit szeretnék adni a világnak, de a külső zaj sokszor ezt elhomályosítja. Ilyenkor újra és újra felteszem magamnak a kérdést: ki vagyok én valójában? Amikor nincs szerep, elvárás, smink vagy megfelelés – csak én és a tükör –, akkor derül ki igazán, mennyire ismerem magam. Szerintem ez egy egész életen át tartó folyamat: megtanulni önmagunk legőszintébb ismerőjévé válni.

– Van olyan tulajdonságod, amit nehezen fogadtál el magadban?

– Igen. Sokan azt gondolják rólam, hogy teljesen elégedett vagyok magammal, de ez nem így van. Van bennem egy erős testképzavar, ami gyerekkorra vezethető vissza.

Az önelfogadást tanulom, de ez egy hosszú folyamat része. Most inkább a felismerés szakaszában vagyok. Hiszem, hogy az önmagunkkal való munka egy életen át tart, és mindig van hova fejlődni az elfogadásban is.

– Mit jelent számodra erősnek lenni?

– Számomra az erő nem azt jelenti, hogy mindig stabil vagyok, hanem azt, hogy merek sebezhető lenni. Hogy akkor is vállalom magam, ha ez kockázattal jár, és akár el is ítélhetnek. Ez is én vagyok.

Átalakuló életszakasz 

– Szerinted ki vagy te most ebben az életszakaszban?

– Egy olyan ember, aki egy erős átmeneti időszakban van. Sok minden átértékelődik bennem: kapcsolatok, célok, és olyan kérdések is megjelennek, amik korábban nem voltak jelen. Ez egy nagyon intenzív önismereti és élethelyzetbeli változás időszaka számomra.

– Kérlek, egy mondatban fogalmazd meg magad.

– Kötélen táncoló az élet két pólusa között feszülő szakadék fölött.