A Veress család menekülése Erdélyből (6.)

*Fotó: Ekecs bejárata Nagymegyer felől, és a református templom

1944. szeptember 14. – 1945. május 21. között 

Karácsony előtt egy héttel bejöttek Heténybe is az oroszok, sőt eljutottak egészen Komáromig, aztán nagy harc alakult ki Hetény környékén is, két tűz között voltunk. 

Nappal és éjszaka is a „Sztálin-orgonák” jellegzetes zaja hallatszott, éjszaka megvilágították az eget, mint valami hullócsillagok. Német repülőgépek dübörögtek fölöttünk, és sok bombát dobtak le. Családunk tagjai rémülten bújtak össze. Ideiglenes lakásunk közelében is négy bomba hullott le, de azok szerencsénkre nem robbantak fel, mert amint a magyar tűzszerészek később kiderítették, gyártáskor a gyutacsok kimaradtak. 

Egyik nap az oroszok a falu temetőjéhez rendelték a férfiakat, eltemetni az elesett katonákat. A beteg apu helyett én (Tibor) mentem el, de az orosz tiszt a helyi lelkésszel együtt hazaküldött. Útközben a lelkész elmesélte nekem, hogy egy ideig Hetényben élt Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) nagy szerelme, a „Lilla-versek” ihletője – Vajda Juliánna (1776–1855).

Karácsony reggelén a németek visszaszorították az oroszokat mintegy 30 kilométerre, Párkány felé, addig az asszonyok és a kisgyerekek a pincében voltak, és végre szabadon ünnepelhettek szobáikban. Elek bácsiékkal együtt kalácsot is sütöttünk. 

December 29-én apunak újból Győrben kellett jelentkeznie a Klapka György 6. honvédezrednél, de szerencsére a tábori orvos javaslatára betegszabadságát meghosszabbították újabb három héttel. December 31-én visszajöhetett Heténybe, nagy volt az öröm, habár beteg volt, feküdnie, diétáznia kellett, de jó volt, hogy együtt lehettünk. 

Hetényben elpusztult az egyik lovunk, mert az istálló is nagyon hideg volt, a ló öreg, és az ellátás is gyenge volt. Így csak egy lóval, a fiatalabbal mentünk később tovább Ekecsre, majd onnan haza, a közel ezer kilométerre levő Nyárádszentannára is.

Hetényben a szekéralján lógó puskákat elrejtettük a szalmaszakaszba, nehogy az oroszok megkapják. Ott is felejtettük.

Karácsony után hárman, anyu, Klári néni és én Hetényből szekérrel bementünk a közeli Komáromba azzal a céllal, hogy a hölgyek vásároljanak ruhaneműt és más szükségleti cikkeket. Klári néni rokonánál szálltunk be, és gyalog mentünk vásárolni egy ruhásboltba, ahol sokan voltak vásárlók. Egyszer csak bejött két fiatal, szinte még gyermek, legfeljebb egy-két évvel lehettek idősebbek, mint én. Puskával, karjukon nyilas jelzéssel igazoltatni kezdték a férfiakat, a nőket nem. Kérték az igazolványomat, szerencsére ott volt nálam a személylapom, de nem voltak megelégedve vele, és parancsolták, hogy menjek velük. Édesanyám és a boltban levő vásárlók kérték, hogy ne vigyenek el, mert „ő még csak gyermek”, és nem katonaköteles, így a vásárlók kérésére szó nélkül elmentek, mi pedig az ijedelemre vásárlás nélkül kijöttünk az üzletből, majd visszamentünk Heténybe.

A németek viszonylag hosszabb ideig tartották helyben a frontot, és ott időztek Hetényben, de szüleink megbeszélték, hogy ha újból közeledik a front, továbbmegyünk nyugati irányba. Szüleink nem szerettek volna két tűz közé keveredni, mint ahogy korábban már megtörtént. Az elhatározást tett követte.

Januárban édesapánknak ismét Győrben kellett jelentkezni katonai szolgálatra, el is ment, szerencsére nem kellett sokáig maradnia, mert a vesebetegsége okán – újabb orvosi javaslatra – 1945. augusztus 6-ig hosszabb betegszabadságra küldték, így ezután együtt lehettünk zavartalanul.

A front egyre közeledett, 1945. február 5-én átköltöztünk a csallóközi Ekecsre. Szomorúan indultunk ismét útnak.

Ekecs községbe érkezve először Tömösközy Ferenc református lelkészhez mentünk, aki be is fogadott a parókia egyik szobájába, majd mindenben segítségünkre volt. Apuval elment a jegyzőségre elintézni a letelepedést, a bejelentkezést. A paplak udvarán nem volt istálló, csak egy fásszín, ide vittük be a lovat, amíg Ekecsen voltunk. Végig ott is maradt, bár mi később átköltöztünk Kovács Károly tanító bácsiékhoz. Négy éjszakán át aludtunk a paplakon, de szűk volt a hely, három gyereke volt a lelkipásztornak, és miután Károly bácsit, a tanítót megismertük, ő felajánlotta, hogy biztosít számunkra egy szobát az iskolában.

A családban négyen voltak: a tanító, Piroska néni, Károly fiuk és Piroska lányuk.

Ekecs nagy község, rendezett utcákkal, nagyobbrészt magyar emberek lakják, itt igazán otthon éreztük magunkat. 

A front közeledett, és március vége felé egy bunkert készítettünk a tyúkok udvarában. Pár nap alatt sok földet ástunk ki, a bunker mélysége kb. 1,5 méter, hossza 2 méter, szélessége 1,5 méter volt. Gerendákat fektettünk reá sűrűn egymás mellé, és elszigeteltük, hogy a tetejére visszahelyezett föld ne hulljon be. Elég magasan befedtük. Bejárata az egyik végében volt, lépcsőszerűen elkészítve. Bent a bunkerbe kétfelől padokat helyeztünk, ahová le lehetett ülni. Miután elkészült, ki is próbálta a család, szorosan mind elfértünk, de sokat nem tartózkodtunk benne, senkinek nem volt türelme itt ülni, és igazából nem is volt szükség rá, mert itt nem voltak bombázások, támadások. Csak emléknek maradt meg, hála Istennek.

Az oroszok bejövetele előtt két német katonatiszt lakott Károly bácsiék egyik szobájában. Mi az iskola egyik osztályát kitakarítottuk, felsúroltuk az olajos padlót, és oda rendeztük be a szobánkat; jó is volt, jól éreztük magunkat, azért is, mert a családunk együtt lehetett. 

Március 15-ét is megünnepeltük. Ünnepi beszédet a nyilasok vezére tartott, a hallgatóság főleg gyerekekből tevődött össze, akik szavaltak, énekeltek tanítójuk vezetésével. 

Az oroszok április elsején jöttek be, csendesen, egy kozák tiszt vezetésével, aki mindenkinek integetett, mi meglepetten kérdeztük egymástól, hogy ilyen is van? Az Ekecsen tartózkodó magyar katonák – voltak vagy huszonöten, egy ideig itt-ott meghúzódtak, majd puskák nélkül szállingóztak elő, orosz parancsra („pásli dámoj”) sorba álltak, és énekszóval elindultak Nagymegyer irányába. Azt énekelték, hogy „Megyen már a hajnalcsillag lefelé”. Mi, gyermekek egészen a falu végéig elkísértük őket, majd integettünk egymásnak. Egész idő alatt egyetlen lövés sem dördült el. 

Miután elmentek a németek, családunk átköltözött az iskolából a tanítói lakásba.

Bevásárolni a közeli, 6 kilométer távolságra fekvő városba, Nagymegyerbe mentünk – többször is – az Ekecsen való tartózkodásunk idején. Márciusban egyedül, majd áprilisban a tanító fiával, Károllyal mentem. Hazafelé menet orosz és román katonákkal találkoztunk, akiket öltözékük alapján lehetett megkülönböztetni. Az egyik román katona megállított minket, majd oroszul mondta: „Dáváj csász!”. Károly odaadta az óráját, de az orosz elvette tőle, és visszaadta Károlynak. Alig tettünk pár lépést, amikor az orosz katona kiáltott ránk: „Sztuj! Dáváj csász!”, majd csak annyit mondott: „pásli”. Később sok mesét hallottam a „dáváj csász” mondásról, velünk valóban megtörtént.

A háború zaja egyre inkább távolodott, keletebbre teljesen megszűnt, és szüleink elhatározták, hogy hazatérünk Erdélybe. 1945. április 27-én, pénteken reggel 10 óra körül indultunk haza. Elbúcsúztunk Ekecstől, a kedves befogadó családoktól kevés, korábban az ekecsi illetékesek által már felleltározott, így hivatalos okmánnyal igazolható holminkat felraktuk a szekérre. Velünk jött Szentendréig egy hölgy, aki szintén menekült volt, Ekecsen ismertük meg, és megkért, hogy jöhessen velünk hazáig, testvéréhez. Együtt mentünk Szentendréig, és ott is aludtunk náluk. Útközben csatlakozott hozzánk egy nagyon fiatal (17-18 éves) orosz katona, aki később igencsak hasznosnak bizonyult. Számos kaland után érkeztünk haza Nyárádszentannára, ahol lakásunkat teljesen kifosztva találtuk 1945 május 21-én. De ez már egy másik történet.

(Veress Gáspár Tibor elmondása alapján írta Veress László)