A város arcai – Szotyori Anna kiállításán

Néhány évtizede a marosvásárhelyi művészek

a grafikában is bárkivel felvehették volna a versenyt. Aztán a halál, olykor tragikus koraisággal, illetve a vészes kitelepedés, a nagyfokú emigráció sorra fosztotta meg vezéregyéniségeitől a képzőművészet e nagy hagyományú, fontos ágazatának helybeli közösségét. Elég pár nevet említenünk, hogy világos legyen, mire gondolhatunk. Nagy Pál, Vass Tamás, Molnár Dénes, Zsigmond Attila, az erdélyi grafika markáns, sokoldalú alakjai rég nincsenek köztünk, Haller József, Kusztos Endre, Siklódi Zsolt elhunyta aránylag friss veszteségünk. Az egykori MAMŰ szinte testületileg elhagyta az országot, az anyaországban alkot Z. Erdei Anna, Simon Zsolt és a grafikába is belemélyült édesapja, Simon Endre is, de tovább hadd ne soroljam, ez az írás nem erre fókuszál. Tény, hogy az utóbbi időben fehér holló az a vásárhelyi fogantatású tárlat, ahol a grafika a főszereplő. Persze Major Gizella, Datu Victor, Sz. Kovács Géza, Molnár D. Dénes és Krisztina meg még egypáran remek grafikákkal is megörvendeztetnek, de ők is többnyire a festészetre összpontosítanak. Ezért is külön öröm, ha grafikus vállalja az egyéni megmérettetést. Mint most Szotyori Anna, akinek kiállítását sokan felkeresték a Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában az eltelt két hét folyamán. Érthető volt az élénk érdeklődés, népszerű a városban az idős művésznő, a közönség ismeri, kedveli képei világát, számos otthonban látható rajza, metszete, és bizony elég hosszú idő eltelt, mióta nem rendezett ilyen átfogó kiállítást. A tavalyi Vásárhelyi Forgatag felvillantotta ugyan a régebbi városképeit, de Szotyori Anna művészetének minden vonulatát kidomborító teljes pályarajzot a mostani tárlat mutat föl. Legalább hat évtizedes időívről beszélünk, a művésznő 1961-ben végezte el a bukaresti képzőművészeti főiskolát, miután Kolozsváron már jól előrehaladt a felsőfokú szakmai felkészülés lépcsőfokain. Olyan mesterektől tanult, mint Kádár Tibor, Andrásy Zoltán, Kazár László. Jóval korábban még Bordi András kurzusaiba is belekóstolhatott a Kultúrpalotában, ott még az akkor szárnyait bontogató Szász Endrével is megismerkedett, de ez a tapasztalat még nem irányította volna erre a pályára. Döntő ereje annak volt, hogy egész kiskorától imádott rajzolni, még a kert káposztalapiit is telelyuggatta rajzaival, ettől a szenvedélyétől nem tudott, nem is akart megválni. A rajz ma is, 89. esztendejében is hiányozhatatlan része az életének. Tömbházlakása műteremként is szolgáló, kicsi konyhájában főhelyen található a grafikus nélkülözhetetlen munkaeszköze, a prés. Ez mostanában talán ritkábban van használatban, de megvan minden hozzávaló. És könnyen előkerülnek a rézmetszés kellékei meg a lemezek is. A fa- és linómetszés folyamata is felidézhető. A dúcok olyan katonás rendben sorakoznak a kamra polcain, mint kötetek a könyvtárban, illetve a dúcok alatti deszkalapon ragyogó, tisztára mosott befőttes-, savanyúságos üvegek. Ami természetes is, hiszen a művésznő sosem feledte, hogy nemcsak alkotóember, hanem gondos háziasszony is. De számára itt a legfontosabb mégis a kilátás. Az ablakon a függöny széthúzva, szabadon áramlik be a látvány: házfalak, háztetők egymásra tornyosuló sokasága. Kissé szigorú, akár zsúfoltnak is tekinthető geometria, amit árnyalatok, fények, árnyak, tónusok sokféle játéka lágyít lírai hangulatúvá, hogy hátrább, az ég felé magasodva zavartalanul, a Vártemplom impozáns tornya ejtse foglyává a tekintetet. Jellegzetes vásárhelyi városkép, amilyennel a galériában is sűrűn találkozunk. Ennél szebb nincs is, mondja, hirdeti a művésznő. Legalábbis számára. Ő ugyanis kigyógyíthatatlan lokálpatrióta, imádja szülővárosát, Marosvásárhelyt. És sosem unja meg azt a felkínált látnivalót, ami szüntelen rajzolásra, festésre készteti. Nyilván ezekbe a képekbe beleviszi, beleálmodja a maga hangulatát, érzelmeit, s amit lát, azt a képzelete is feldúsítja. Mindenhez kapcsolódik valamilyen emlék, élmény is, és reméli, hogy grafikáinak szemlélői is így vannak ezzel. Persze más az, amikor dokumentumszerű ábrázolásban tűnik fel a hajdani Marosvásárhely, és régi rajzok, metszetek alapján kerül a letűnt századok emlékképe a papírra. De ilyenkor sem vonatkoztatható el a grafika a művész személyétől. 

Ez a szubjektivitás azonban sokkal erőteljesebb Szotyori Anna szabadon szárnyaló, asszociatív, fantáziadús rajzain, könnyed, friss, hangulatos, kollázsszerűen összetett, néha elnagyolt, máskor rendkívül aprólékosan kivitelezett lapjain, freskószerűen töredékes tusjátékain, amelyek teljesen mai életérzést, fiatalos kötetlenséget sugároznak. 

Ennek köszönhetően a tárlat talán legvonzóbb darabjai. Sok-sok lehetséges történet, sztori rejlik bennük, csak fel kell fedezni őket. Múlttal, történelemmel telítettek viszont azok a munkák, amelyeken a család, a felmenők, a különböző nemzedékek, a néhai vásárhelyiek sejlenek fel olykor éppen arctalanul, mégis beszédesen, meséket sugallva. Biztos ezeknek a grafikáknak is sok a kedvelője. És szép a város színekbe öltöztetve is. Temperában, akvarellben több melegséget árasztanak magukból a terek, épületek, pompásabbak a csendéletek, emberibbek a portrék. Ez is megerősíti, mennyire nézőbarát ez az összegező kiállítás.