Egyre többször hallani a híradóban
– jelen sorok írója ahhoz az elmaradott fajtához tartozik, amely még a híradókon, a tévés hírbeszámolókon csügg aggályokkal és aggodalmaskodva, ettől magas a vérnyomása, és az utóbbi időben gyatrán alszik, de ezek természetesen magánemberi, tipikus nyugdíjaspanaszok, amelyeket el is dughatnánk, nem kellene a felszínre hozni, mert kit érdekel a családon és a háziorvoson kívül, legfennebb a népegészségügyi statisztikát és végső soron a bűnüldöző szerveket, de a szerveket folyton üldözi a balszerencse, bár ők is üldözik a bűnt, és olykor sikerül is utolérni, elkapni a gazfickót/nénit, na de akkor sem teljes a nyíltság, mert az elkapott drog- és lánykereskedőnek, galócáspizzát hordó futárnak, szív- és szervrablónak és makarónicsempésznek kikockázzák az orcáját, így aztán nem lehet felismerni, nem vethetjük meg teljes bizonyossággal, nem mutogathatunk ujjal reájuk a forgalmas utcán – szóval ott hagytam abba az egyenes vonalú ábrázolást, hogy mind gyakrabban értesülünk arról, hogy „adásunkig nem kaptunk választ” a feltett kérdére, a kikért közérdekű adatkérés kapcsán ránk se hederítettek a szervicsek, a közpénzek herdálóinak névsora rejtett, bizalmasan kezelendő, a közbeszerzési csalások kedvezményezettjei csak sejthetők, hetvenkilenc és fél évharmadra titkosítva van, levéltárak mélyén fürdik vaksötétben és porban a perdöntő adat stb.
Tehát egyre több titokkal vagyunk körülszegezve, miközben azzal riogatnak bennünket másfelől botránybugrisok, hogy a szibériai medve nem alszik téli álmot, Másenyka nem játszik a medvével, hanem titkos szolgálatai teljesen behálózták a honi erdőket és mezőket, falvakat és városokat, őrtornyokat és bombabiztos fedezékeket. A helyieket megosztja a tétova kormány, a becsvágy, az acsarkodás és az ostoba versengés, uralg a széthúzás, a hiúság, a kicsirevágyás és semmirekellés. Farkasvakság a javából.
Az adatok titkolása nem azért folyik, mert annyira bizalmasak lennének, hanem azért, mert köszönő viszonyban sincsenek a nyilvánosságra kerültekkel, amelyeket a hatalom időről időre kibuktat szép metszésű ajkai közül nesztek nektek, mihasznák, demokrácia! felkiáltással. Azt gondolja a hatalom az ő nagyra dagadt fejével, hogy ennyi tökéletesen elég, ily módon eleget is tesz alkotmányos felvilágosító, adatszolgáltató kötelezettségének. Legyen ennyi elég, a többit tessék kitalálni.
Tulajdonképpen találós kérdéseket fogalmaz meg, homályos, hiányos, csonkolt fogalmakból kell megalkotni a valóság halovány képét. Vagy azt, amit a hatalom jónak lát valóságként láttatni, mutogatni. Ha aztán valamiből kiszivárog némi fény, többletigazság, tény, töredékinfó, ami cáfolhatja a hivatali valóságot, az egyetlen eredőre vezethető vissza a hatalom szóvivői szerint. Az olyan, mint a negyvenes évek férfizakódivatja: dupla soros.
Nem felelnek a kényelmetlen riporteri kíváncsiskodóknak, ellenzéknek, gyanús egyénnek, milliomosügynöknek, civil szervezetnek, mert tudják, hogy semmiféle következménye nem lesz. A törvényi előírásokat nyugodtan kapcsos zárójelbe lehet bekulcsolni. Holnap már más kérdések fognak felhorgadni a média mezőnyéből, és azokra sem lőn felelet, az előzőt pedig gyorsan elfelejtik. A botrányok direkt jótékonyan vonják feledésbe a korábbi gubancos titkokat. A mikrofonszorongató szegény ürge, a túlkíváncsi Fáncsi, a kotnyeles hírkaparó hasztalan nyújtja nyakát, karját, kérdez, ír levelet, tesz fel sajtótájon okos kérdést. Elütik (szóval, viccel, hümmögéssel, kitérő elcsusszanással – más földrészen gépkocsival, tankkal, drónnal, novicsokba mártott nyíllal) a dolog élét, és tudják, a nem válasz az egyetlen jó válasz. Abból nem lehet semmi baj.
Ja, és még vannak az álhírek, amelyeket egy vagy több erre szakosodott cég, bizalmi férfiak és nők névtelen és láthatatlan csoportja, nagyüzemek, hírkonszernek, belső komornyikok (ugyanis nagyon komorak) gyártanak és tesznek fel a világhálóra. Azzal a céllal, hogy belegabalyodjunk. Ha már mindenképpen szükség lenne valami kevés butítóra. Folyik az ellenség gyártása, kiszínezése, ördögi vonásokkal való felszerszámozása. A kiplakátolás. Ha nem volna, nagy baj lenne. Szakértőkhöz kellene fordulni, hogy találjanak már ki egyet-kettőt az információszabadság és félretájékoztatás nevében. Jól meg lesznek fizetve és persze letagadva.
