2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Margit kezében frissen sült,

meleg pánkóvá gömbölyödik a világ. Számára nem léteznek bonyolult, megoldhatatlan helyzetek, mindent átfogó, harsány nevetésével, bölcs megjegyzéseivel úgy tud nyugtatni, békíteni – mérges tömbházfelelőst az ablak előtt gördeszkázó tizenévesekkel, kisgyermekes családot a környékbeli kutyatartókkal, beáztatott szomszédot az áztatóval –, mintha egy távoli, konfliktusmentes sziget őslakosa és szószólója lenne. Pedig az ő életén is átvonultak a viharfelhők, legtöbbjük egészen korán. Talán éppen ennek köszönhetően tudott felülemelkedni – és másokat is átsegíteni – a hétköznapi bosszúságokon.

– Egy Nyárád menti faluban születtem hatodikként a testvérek közül – kezdte történetét a tőle megszokott, ráérős nyugalommal. – Anyáméknak már csak én hiányoztam a háború utáni nincstelenségbe. Édesapám, szegény, hároméves koromban elhunyt, anyámra maradt minden teher. Amikor csak tehette, rám zúdította a keserűségét, igaz, rá is szolgáltam a bántásra. A házunk közelében lévő kisboltban mindenféle ínyencséget, cukorkát, kekszet, csokoládét lehetett kapni. Én kiskoromtól odavoltam az édességért, de anyám sohasem vett nekem. Ahogy okosodtam, kitaláltam, hogy megszerzem magamnak a mindennapi szopogatni-, ropogtatnivalót. Volt vagy tíz tyúkunk, és én hajnalban kilopóztam hozzájuk, hogy kiszedjem alóluk a tojást. Szerzeményemmel meg sem álltam a harmadik szomszédig. Ott is egy özvegyasszony élt, de neki nem volt majorsága. Azt mondtam neki, édesanyám küldött pénzzé tenni a tojásainkat. Megkötöttük a vásárt, majd egyenesen a bolt felé vettem az irányt. Egy hétre való cukorkára is elég volt a keresetem. Amikor aztán hallottam, hogy anyám bosszankodva magyarázza a nagyobbik nővéremnek, hogy valami történhetett a tyúkokkal, eléggé megszeppentem. De pár nap múlva visszatért a bátorságom, és megismételtem a tojáscsenést. Így ment ez jó pár hétig, amíg egyszer anyám össze nem találkozott a „kliensemmel”. Az asszony mondogatni kezdte neki, hogy milyen ügyes a kicsi lánya, milyen hűségesen teljesíti a rábízott feladatot. Anyám fejében azonnal összeállt a kép, és kaptam is tőle otthon olyan verést, hogy évekig nem tudtam elfelejteni. De annál sokkal fájdalmasabb volt, amikor bement a városba, és mind az öt testvéremnek hozott valamit, csak nekem nem. Leginkább egy babos szoknyára vágytam, és a nővéreim kaptak is, de amikor az ajándékosztásban rám került a sor, csak ennyit mondott: te rossz voltál, a tiédet összetépte a kutya.

– Később sem javult a kapcsolatuk?

– A „későbbet” én már nem vártam ki. Tizenegy éves voltam, amikor egyszer anyám elküldött törökbúzát szedni a határba. Nagy volt a hőség, nem csoda, hogy a folyóparton kötöttem ki. Volt ott egy házaspár, a férfi halászott, az asszony a két kicsi gyermeküket rendezte. Addig forgolódtam körülöttük, amíg felfigyeltek rám. Biztattak, hogy 

játsszam a gyermekekkel, közben mindenfélét kérdeztek, én meg igyekeztem szépen, értelmesen válaszolni. A nap végén az asszony nekem szegezte a kérdést: elmennék-e hozzájuk lakni. El én – mondtam –, csak kéreztessenek el anyámtól. Haza is kísértek, és előadták a kérésüket. Azt mondták, jó lennék a kicsik mellé segítségnek, eltartanának, iskolába is járatnának. Anyám szemrebbenés nélkül nekik adott.

– Jó sora volt annál a családnál?

– Kezdetben szépen beszéltek velem, úgy tettek, mintha tényleg az életük részévé akarnának tenni. A gyermekekkel is jól egyeztem, de hamar kiderült, hogy nem csak pesztonkának kellek. A nagysága takarítani, főzni is odatett. Igyekeztem becsületesen elvégezni a rám bízott munkát, idővel azonban egyre türelmetlenebb lett velem, és a legkisebb hibánál keményen büntetett. Ha például nem vasaltam ki elég szépen a rám bízott ingeket, nadrágokat, a kezemre nyomta a forró vasalót. Éveken át tűrtem ezt a bánásmódot, mert anyámhoz semmiképpen sem akartam visszamenni. Tizenhét éves koromban jöttem el tőlük, miután a férfi kikezdett velem. Egy idős asszonynál találtam albérletet, akinél a házimunkáért, főzésért, bevásárlásért cserébe ingyen lakhattam. Ő biztatott, hogy ne elégedjek meg a nyolc osztállyal. Mindig is arra vágytam, hogy kereskedő legyek, és a szakiskola elvégzése után valóra is vált ez az álmom. 

– A családalapítás mikor következett?

– Húszéves sem voltam, amikor megismertem a férjem, egy nálam jóval idősebb villamosmérnököt. Részemről nem volt nagy szerelem, mégis éreztem, hogy ő az, aki mellett gondtalan életem lesz. Nem csalódtam. Mindig tudta, hogyan nevettessen meg, mintha az egész gyermekkoromért kárpótolni akart volna. Az esküvőt is titokban szervezte egy marosvásárhelyi vendéglőben. Azt hittem, csak ebédelni megyünk, és amikor megláttam a feldíszített termet, mondtam, hogy menjünk onnan, mert úgy látszik, lakodalom készül. Akkor mindenki tapsolni kezdett, de még mindig nem sejtettem, hogy én lennék a menyasszony. Több mint fél évszázad telt el ebben az ünnepi hangulatban, sértő szavak, meggondolatlan gesztusok nélkül. Tavalyelőtt a férjem ágynak esett, azóta ápolom. Nem esik nehezemre, hiszen életem nagy boldogságát, a fiunkat is neki köszönhetem. Meg, persze, a Jóistennek. 

– Az anyjával végül kibékült?

– Csak a fiam születése után kerestem meg, de olyanok voltunk egymással, mint két idegen. Többet aztán nem is zavartam. Röviddel a halála előtt találkoztunk még újra, akkor éreztem először, hogy meg tudunk egymásnak bocsátani. Az együtt töltött idő emléke mint nehéz felhő vonult el végleg a fejünk fölül.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató