A természet kalendáriuma (DXLVII.)

Alig eszmélt a nyárra

szívünk, s már télre döbben.

Nem száll a jégvirágra

lepke táncos körökben.

Nem száll kelyhére méh sem,

nincs, mit elhordjon róla.

Nincs e napoknak méze,

csak hó a pillangója.

Mélyült az ég magánya,

jege ölén az űrnek

a csillagok is fázva,

társtalan tömörülnek.

Még az árnyék is árvább.

Ismerjük ezt a tételt,

mint adja meg az árát,

mi ragyogni merészelt.

De álmunkban kigyúlva

a fény emléke szárnyal,

s a nyár énekét fújja

a megfagyott madárdal.

Január. Horváth Imre szomorkás dalával felvértezve keresem a természet rejtett moccanásait az első igazán téli hónap derekán, az év első teliholdja után egy héttel.

Január 17. Remete Szent Antal napja. Antal a beteg embernek, beteg jószágnak hajdanában nagy tiszteletben álló patrónusa. A népmese világát idéző legendáját több kódexünkben olvashatjuk. A Debreczeni-kódexben ez olvasható:

Vagyonát elosztotta a szegények között, maga pedig a pusztába vonult. Nagy sok háborúságokat szenved vala ördögöktől, melyeket böjtölésökkel, imádságival és vigyázásival mind meggyőz vala. S mikoron a bujaságnak lölkét meggyőzte volna, neki jelönék az ördög és lábai eleibe esvén, mondá: én vagyok a bujaságnak ördöge, meggyőzél immár. Kit Szent Antal elűze előle szent keresztnek jegyével és azután úgy mondá a pusztába lakozóknak: oly igen undok állat az ördög, hogy soha továbbá immár őtőle nem félök.

A középkor embere semmitől nem félt jobban, mint a betegségtől s az állatai bajaitól. A (hiány)betegségek főleg az év első harmadában tizedelték az embereket és jószágaikat. Nem véletlen, hogy a háziállatok védőszentjének napja január közepére esik.

Az állatokat szeretem, a bús, vert

lovat, mely csüggedten vonszolja megtelt

szekerét végig az országúton,

a szamarat, mely út mellett füvezget

alázatos szemekkel, mint a gyermek

s füleit lóbálja hallgatagon.

S a tehenet, ha csöndes tóba gázol,

nehéz, félelmetes mozdulatából

a munka árad, az örök robot,

míg párás leheletét tovafújja

s az alkonyat leng fölötte borulva,

s kolompja, mint az ős bánat, zokog.

Az állatokat szeretem című vers mintha-mintha a remete gondolata lenne. Szerzője a januárban született (Gyergyószentmiklós, 1910. január 5.) és meghalt (Sepsiszentgyörgy, 1983. január 21.) Holló Ernő író. Költeménye először az Új Időkben jelent meg 1939-ben. A bécsi döntés után a másodközlés a Pásztortűzben látott nyomdafestéket 1942-ben.

S aztán szeretem a kövér csigákat,

ringatják hátukon a könnyű házat

s a virágpusztító hangyahadat,

s a fényes gyíkokat, vidám halacskák

hadát, ha a hegy mély vizét zavarják

és szeretem a jánosbogarat

és mindent és nem úgy, ahogy a kényes

úrnő cicáját, hogy bujtatja prémes

ruhákba és ágyába fekteti,

vagy, mint kutyát, nyakán piros szalaggal

sétáltatja a körúton tavasszal

s illatos cukrocskákkal eteti,

én úgy szeretem őket, mint a távol

testvéreket, akik Amerikából

üzennek, mint legtitkosabb szavak

mélységét, melyek felzúgnak belőlem

és menekülnek a világba tőlem,

úgy szeretem őket, mint magamat,

a testemet, mely kicsit rokon vélük,

a véremet, mely csöppet az ő vérük,

a vért, mely enyém s az állatoké,

én szenvedek értük, ha őket bántják

és tiltakozom mindig a barátság

nevében, amely enyém s Istené.

Év eleji foglalatosságom utánanézni, hogy a különböző természetvédelmi egyesületek, fórumok szavazásain – bevallott figyelemfelkeltés ez – mely fajok: állatok, növények, gomba vagy éppen kőzet, ásvány, fosszília lesznek az év győztesei.

Január első dekádjáig eddigelé a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Magyar Haltani Társaság hozta nyilvánosságra a szavazások eredményét.

Az év madara voksolásra összesen 14.644 szavazat érkezett. A három döntős versenyző a függőcinege, a nádirigó és a barkóscinege volt. A versenyt 41%-kal a barkóscinege (Panurus biarmicus Bearded) nyerte.

A papagálycsőrűcinege-félék (Paradoxornithidae) családját képviseli Európában, elterjedése rendkívül mozaikos, szigetszerű, ázsiai költőhelyei nagyobb, egybefüggő területeket alkotnak. A legnagyobb egyedszámban Közép-Ázsiától Mandzsúriáig fordul elő. A Kárpát-medence nádasaiban elterjedt madárfajnak számít, de sokhelyt csak téli vendég. Fészkét a nád vagy gyékény megtört szálaira rakja. A másodéves állományokban is megtelepszik. Apró, 12-13 centis énekesmadár, a súlya csupán 12-18 gramm, a szárnyfesztávolsága 16-18 centiméter. A madár kétszer-háromszor rak 4-8 tojást egy évben, amelyeken a szülők felváltva kotlanak. A nádasban bujkáló csapataikat messziről elárulja csilingelő csipogásuk. Tavasszal és nyáron rovarokkal, apró csigákkal és pókokkal táplálkoznak. A téli nádasok csipogó bajszosai derűs színfoltot jelentenek. A barkóscinegék hímjei mással össze nem téveszthető, igazán egyedi szemük alól kiinduló, fekete, bajuszszerű tollnyúlványokat viselnek.

A 2023-as év hala a lápi póc (Umbra krameri), ma már rendkívül ritka faj. A szavazáson a harmadik helyen a márnazóna és a dévérzóna gyorsabb szakaszait jellemző selymes durbincs végzett. A lassú folyókat és az állóvizeket kedvelő sügér lett a második. A lápi póc a szavazatok kicsivel több mint 50%-át kapta.

A csukaalakúak rendjébe (Esociformes) tartozó kis ragadozó hal egyedüli európai pócfaj. Táplálékát zömmel kisebb gerinctelen állatok, férgek, rákocskák, puhatestűek alkotják, de apróbb halakat is bekebelez. Állományának jelentős csökkenését a mocsarak lecsapolása és újabban a természetes ellenségeként megjelenő, Kelet-Ázsiából származó, ragadozó amurgéb is fenyegeti. Apró termetű, zömök testű hal. Kerekded mellúszóit, valamint az úszóiban található úszósugarakat egymástól külön-külön is képes mozgatni. Ennek köszönheti a „kutyahal” népi nevét. Kis mérete miatt „ribahal”-nak mondják. A maximum 8-10 centis testhosszt elérő lápi póc bennszülött halunk, itt alakult ki a Duna vízrendszerében. A Kárpát-medencén kívül csak a Duna alsó szakasza mentén és a Dnyeszter torkolatvidékén él. Fokozottan védett. Jelenléte a Kárpát-medencében újabb bizonyítéka annak, hogy a Duna középső folyásának élővilága mennyire egységes egészet alkot.

Az újra meginduló havazásban búcsúzom egy hétig Lászlóffy Aladár Évente újra hó kiáltja szét című versével:

Éjfél van, hajnal, álmot ringató.

Puhán és tisztán újra itt a hó.

Dobognak, hallom, ajtóink előtt

az érkezők, a korábban kelők.

Még nem fehér, még csak zizegve jön,

megül kövön, befulladt küszöbön.

Még csak az éles, illatos leget,

azt lepte el s az olvadt kerteket –

s az első színe kék, derengve ég,

szemünk szerelme ébred rá elébb,

felismeri mozgó virágait:

az igazi, a havazás van itt!

Először is így lepte meg talán

a gyermekkori álmok ablakán

a lehetséges tájat: udvarunk,

amelyen most is hóembert hagyunk,

a valaholt, mely mindenek felett

az életünk egyetlen fészke lett,

szívszakadásig szeretett hona,

a sorsunk rendületlen otthona.

Őstiszta tél az őszi dombokon,

ahol még minden a nyárral rokon,

mert nyár is ott lehetett csak, ahol

a tavasz talált tavaly valahol.

Mindent ölel örökre ez a táj,

patakok gyermekujja úgy talál

kövek közt halat s eljátszik vele,

mint testünkkel az idők eleje.

Fehéren, tisztán újra hull a hó,

mindenre borul s gyógyít, mint a só,

az utakat is úgy takarja el:

újra taposni, járni, lenni kell!

Ó mennyi rémet, havat, lavinát

gyűrt maga alá már e kis világ:

az ember talpa, mint a nyomtatás,

a por, a sár, a hó alatta más

s e nagy papírról mindig az a hír,

hogy jót és rosszat egyaránt kibír

a szülőföld örök természete.

A néma hó idővel van tele,

e tisztasággal az idő üzen,

hogy szép a föld, mert emberi üzem,

hogy hulló hóból, lassan mint a rajz,

lehajló bokron vonalakat ajz,

hogy mint a mérleg, madárbillegés

mutatja ki, hogy minden még egész,

hogy itt vagyunk, a nyomunk erdejét

évente egyszer hó kiáltja szét.

Maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2023-ban, 176 évvel a legmagyarabb Habsburg, József nádor halála után