2024. december 19., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

 A rómaiaknál eredetileg a Quintilis nevet viselte az egykori márciusi évkezdéstől számított ötödik hónap. Kr. e. 44-ben Marcus Antonius hízelgő javaslatára nevezték el júliusnak Julius Caesarról, aki e hónap 12. napján született.

 Aratás havára esett akkor is, ott is a szabadföldi munkák dandárja.

 A júliusi pusztaságok kedvelt, jellegzetes madara a mezei pacsirta (Alauda arvensis). A hímet szabad szemmel is megtaláljuk, amint apró pontként lebeg az égen, hosszan énekel, majd elhallgat, és szárnyait behúzva zuhan vissza a földre. Éneke csak kevés számú magas, tisztán csengő, erős hangból, de annál több strófából áll; ezeket hol trillásan vagy peregve, hol meg hangosan fütyülve adja elő. De ahány kakaska, annyiféleképpen.

 Kedves Olvasóm! Júliusi első sétámon a pacsirta szárnyalását próbálom követni. Erre hívlak ma téged.

 

Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten

harsan tova szava a szürkületben,

s bíborágyáról álomittasan

felkél a nap; homlokát kék-arany

tálba meríti; nem látni egészen,

hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben.

 

 Szabó Lőrinc, amikor a ’40-es évek elején az Új Idők egyik vasárnapi mellékletében megjelentette saját fordításában a XIX. század első felében élt költőnő A pacsirta című versét, így fogalmazott:

 „Egy egész puszta zeng és ragyog minden füvével, bogarával Annette von Droste-Hülshoff versében. (...) A meersburgi várkisasszony, a legnagyobb német költőnő rövidlátó volt, azért észlelt olyan pontosan. Költeménye (...) a végtelen nagyságát és a parányok végtelenségét öleli egybe.”

 

Égő nyilak villannak föl-le, friss

ezüstszikrákat vet tőlük a harmat,

amint a barna pusztán átsuhannak.

Megrázza tollát a pacsirta is,

a nappal livrés hírnöke, s mikor

a rekettyésből félénken kikémlel,

felváltva hunyorog a két szemével, –

aztán rezdül s megnyílik a bokor,

s szövege első részét zengve már

röppen a nedves kékbe a madár.


„Fel! fel! az ifjú hercegnő felébredt!

Hív a munka, álomszuszék cselédek,

te zafírkancsós encián, siess,

selyemzászlós törpefűz, integess,

fel virágok, tarka mezei nép,

hercegnőnk mindjárt a terembe lép!”


S íme egyszerre ezer pilla rezzen,

Százszorszép szeme tündökölve néz szét,

a liliom sápadt: oly kellemetlen,

hogy a tóban épp fürdőzésen érték;

A rezgőfűz egyetlen remegés!

A kis fűz rizsport hint magára és

selyemkendőjét feldobja a szélbe:

repítse gyorsan a fenség kezébe!

Hódolva tartja harmatserlegét

az encián, és ragyog rá az ég:

vérbeli herceg ő, ott térdepelhet

első helyen úrnője ágya mellett.


Rózsaszín váltja az ég bíborát,

Kelet felől villámló fény tör át

a függöny ráncain, s fent, valahol,

az égben a pacsirta újra szól:


„Jön a hercegnő, a kapuban áll,

rajta hárfások, zengjen a karének,

zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek,

fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már,

jön a hercegnő, a kapuban áll!”


S most egyszerre nekibuzdul a puszta,

kifordítja lábszárát a tücsök,

harmattal gyantáz, s két fűszál között

szíve nótáját húzza, egyre húzza;

a szarvasbogarak komoly kürtje szól,

a kis muslica ezüst szárnya rebben

(a triangel sem cseng ezüstösebben);

zümmög a légy is. diszkánt és tenor;

aztán, dereka gazdag csíkjait

virágporral sárgítva, mint komoly

basszista, már a méh is dolgozik

s nehézkesen mozogva a zsibongó

virágokban a nagybőgős, a dongó.

Dóm még nem épült annyi ezer ívvel,

ahogy a hangja zengő bokra ível,

ág, gally és lomb egymást ringatja, mint

megannyi egybezsongó labirint:

olyan zenét nem hallott még király,

amilyet a zöld puszta muzsikál.


A királynő most trónusára ül,

lába alatt rózsafelhő a szőnyeg,

sugárkorona a feje körül,

s mind hangosabban zeng a szárnyas ének:

„Föl, bányászok! Mutassátok a tárnák

kincseit, gyáros, hozd el a fénybemártott

kelméidet, a hercegnő ruháját,

kalmár, elő a zafírt, a gyémántot.”


Nézd, hogy nyüzsög, árad a föld öle,

hogy tolakszik a sok fekete apród:

fáradtságos robotuk utakat ró

s lépcsőket vág a mélyből fölfelé:

szegény hangyanép, meggyötör a munka

s durva köved senki sem szereti!

De nézd a pókot? Selymén föl s le futva

hálója végső szálait szövi,

gyöngytiszta, illatos tündérruhát:

sok nemes szikra ég ragyogva benne.

S szél jön, leakasztja s viszi tovább:

száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe.


A felhő széjjelfoszlott, a pacsirta

elnémult és visszahullt a bokorba.

Szinyei Merse Pál: A pacsirta

 

 Szinyei Merse Pál, A pacsirta (1882) festője közel akkor született (1845. július 4-én), amikor a német grófkisasszony megírta versét.

 „...a képhez készült fűtanulmány is mutatja, hogy Szinyei Mersét a precíz természetleírás, a mesterségbeli pontosság feladata foglalkoztatta. (...) a kész képen a természeti részek ragadnak meg legjobban, a (…) vadrózsabokor, a búzatáblában a friss kékeszöld, a háttér hívogató kedvessége, a horizont virágdísze, az ég ragyogó kékje és rajta a bárányfelhők könnyed ragyogása. (…) a művész gyeptéglákat vágatott, a képet a kiállítási terem padlójára állíttatta, s egészen a vászonig rakatta a gyeptéglákat. Ez a gesztus már a naturalista festő hitvallása, aki (…) azt akarta elérni, hogy festménye igazi természeti részletnek lássék” – írta a képről Végvári Lajos a Képzőművészeti Kiadónál 1986-ban megjelent monográfiájában.

 Annette von Droste-Hülshoff és Szinyei Merse Pál pacsirtáinak méltó társa Jánosházy György 2019-ben nyomdafestéket látott Mezei pacsirtája:

 

Parányi pont a szilvakéken

tündöklő nyárreggeli égen,

de a mezőt betöltve zeng föl

angyal-trillája odafentről:

imára buzdít és örömre.

Ó, bárcsak soha le ne jönne

bogáncsra, lépvesszőre, sárba;

ne színtelen, kopott madárka:


szellem legyen, lágyan lebegjen

simogató, selymes szelekben,

hol hangja is fényekkel ékes:


ily földöntúli éneket

dalolni csak ott fent lehet,

embertől távol és közel az éghez

 

 Július 2. Sarlós Boldogasszony napja. A kereszténység a XIII. századtól e napon a „nehézkes” Máriának, a Jézussal terhes Szűznek Erzsébetnél, Keresztelő Szent János jövendő anyjánál tett látogatását (latinul Visitatio) ünnepelte. Az ünnepnap megválasztásába egy kis hiba csúszott. A szóban forgó esemény idején az evangélium szerint Erzsébet a szülés előtt állt, fia születését azonban már az ősegyház 8 nappal korábban, június 24-én megünnepelte. Ez lehet az oka, hogy a XVII. század derekától az ünnepet törölték a hivatalos római katolikus naptárból, de mivel a nap az aratás kezdetére esik, a közelmúltig jelentős dátum maradt, persze nem eredeti tartalma szerint, hanem aratóünnepként. Nálunk, hogy a többi Mária- (Boldogasszony-) ünneptől megkülönböztessék, a Sarlós Boldogasszony nevet kapta. Népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, ahogy a kalendárium előírta volt, hanem e Boldogasszony-ünnep másnapján.

 Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek. Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek és imát mondtak. A munkát a föld szent, napkeleti sarkában kezdték, az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne tudván-tudatlan a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint sarlóval az asszonynép aratott, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét. Közvetlenül ebből ered, hogy a nép szimbolikus szemléletében a Szűzanya arat, Fiára hagyja, hogy gyűjtsön, és a búzát a konkolytól elválassza.

 Idén arról is szól az aratás itt a Kárpát-medencében, hogy miképpen tudják a közép-európai országok megvédeni saját búzatermésüket a ma konkolyától: a ránk zúduló, kevésbé értékes, GMO-s ittragadt ukrán gabonától, rosszkor, rossz helyen, nem hozzáértők által diktált kényszerhelyzetek hálójában.

 Sarlós Boldogasszony napja közelében hadd idézzem újólag a biokémikus Szent-Györgyi Albertet. Az 1964 nyarán – 59 évvel ezelőtt – született Psalmus Humanusához tartozó Második ima A vezetőkről szól:

 

Uram!

Vezetőket választunk, hogy vezessenek minket,

S Neked szolgákat adunk, Téged szolgáljanak.

De a vezetők nem Hozzád vezetnek,

Békét óhajtó, néma hangunkra nem figyelnek,

Hatalomtól megszálltan űznek emberre embert,

S a Neked adott szolgák már nem Téged szolgálnak,

A hatalmat szolgálják, és megáldják a fegyvert,

Amellyel kínoznak, ölnek a Te nevedben.

Isten! Oly vezetőket adj, akik a Te szolgáid,

Akik Hozzád vezetik, békében vezetik

Az emberhez az embert.

 

 Bizony, éles kritikája ez mindannak, ami ma Európai Unióban történik...

 

 Maradok kiváló tisztelettel.

 Kelt 2023-ban, áldás havának küszöbén

Áldás havának küszöbén álomittasan felkél a nap

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató