Út a Kálváriára. Dsida Jenő versével indulok nagypénteken, meglesni egy s más természeti és emberi dolgokat, történéseket. Kedves Olvasóm, tarts velem e rövid szemlélődésen.
Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszúpéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. (…) nem piros betűs ünnep: Krisztus nem a kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének – írja Bálint Sándor a Karácsony, húsvét, pünkösd című esszéjében.
Nagypénteknek a hívő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő (…) megnyilatkozása van. Természetesen a passió (…) emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála. (…) Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is. Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle.
Nagypénteken mossa holló a fiát,
Ez a világ kígyót, békát rám kiált,
Mondja meg hát ez a világ szemembe,
Kinek mit vétettem életemben.
A népdal szövegét olvasva – írja Bogdán István a Régi magyar mulatságokban – aligha jut eszünkbe, hogy első két sora nagyon régi szokás emlékét őrzi. Az ősi tavaszkezdő lusztrációét, vagyis tisztulási rítusét, amely mosakodással és a szó mágikus erejével akart egészséget szerezni, gonoszt, betegséget és bajt távoztatni. E szokás aztán a kialakuló keresztény kultúrkörben nagypéntekhez kapcsolódott. Valószínűleg egyrészt azért, mert a néphit Jézus kereszthalálához kötötte a testben való megújhodás gondolatát, másrészt mert nagypénteken, Jézus halálára való megemlékezésként nem harangoztak, helyette kereplőt használtak, ez pedig lármával jár, a zajcsinálás viszont ősi gonoszűző módszer.
Nagyszombatra térjünk kissé vissza Bálint Sándorhoz:
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat, és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Az új tűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. (…) Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. (…) A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécsest. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi – a falut 1776-ban csíki székelyek alapították, akik a madéfalvi veszedelem után menekültek Moldvába – asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.
A nagyszombati határkerülésről pedig ezt írja Dömötör Tekla A népszokások költészetében:
(…) már a középkorban egyházi szokás volt, és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülő vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli időben. Ez az egyházi szokás is népszokássá lett.
Számos helyen a Kárpát-medencében a törökök, tatárok visszaveréséhez fűzik a nagyszombati határjárás eredetét.
Márciusok. Márciusok,
ti fényglóriás fantomok,
lányok bőrébe szerelmi nedvet ojtó
csók-üzenetek,
bokrok, kertek, fák fátyolos menyegzőjét
ünneplő hajnali virágárusok,
ti mindig reményt sejtető, gyümölcsöt ígérő
kamasz tavaszok,
s amiért ma is megorrolnak rám ha idézlek:
forradalmi lázt hozó Márciusok, –
mit ígértetek nekem az út kezdetén
mezítlábas mosolyotokkal?
Zörgő csontomat átfújja böjti szeletek,
didergő szívemet is, ha emléketeket
idézem, – hol van szerelmetek, hogy
utolsó leheletemig mégis idézzem
messzi tűnt szivárvány színetek?
Reményt sejtető, gyümölcsöt ígérő kamasz tavasz
– kérdezi Mátyás Ferenc a Márciusok című versében valamikor a legutóbbi századforduló idején. Messziről jövő választ feleltetek rá, a második világégés előttről: Bertolt Brecht 1938-ban írt Tavaszát, Lőrinczi László fordításában.
Ma, húsvétvasárnap hajnalán
hirtelen hóvihar nyargalt végig a szigeten.
A zöldellő cserjék között meggyűlt a hó. A kisfiam elvitt
egy fiatal barackfához, a ház tövében.
Egy vers mellől vitt el; ebben ujjal mutattam azokra,
akik háborút készítenek elő, mely
kiirthatja a kontinenseket, ezt a szigetet, a népemet,
a családomat, és engem is
megsemmisíthet. Hallgatva
bugyoláltuk zsákvászonba
a didergő fácskát.
Bár lenne fülük némely európai hatalmasságoknak meghallani a brechti példabeszédet.
A húsvéti bárány Jézus feltámadását és az újjászületést jelképezi.
E húsvéti bárány – írja Katona Lajos a Folklór-kalendáriumában – a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma, Szent Pál (I. Kor. 5, 7.) egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltás tanát szóval és képpel magyarázzák.
Az idén húsvétvasárnap a nyári időszámítás kezdete is: március utolsó szombatjáról vasárnapra virradó éjszaka. Az óraátállítást az energiatakarékosság igényével indokolják. Mára bebizonyosodott, hogy az ember bioritmusának felbolygatása többet árt, mint amennyit használna a gazdaságnak. Az európai emberek több mint 80%-a ellenzi, de az EU-s „politikusok” nem nagyon tudnak dűlőre jutni e fölösleges ceremónia eltörlésében…
Bolondok napja, no nem az idei utolsó napja márciusnak, hanem a rá következő április elseje: a téli napfordulótól számított századik nap, ezért népünk régente „száznapnak” is nevezte. Az indás növények vetőnapja volt, minden más munka végzésére szerencsétlennek tartották, mert a nép úgy hitte, Júdás ezen a napon akasztotta fel magát. Az „április bolondja” az ókori tavaszkezdő tréfás örömünnepekre vezethető vissza. Elsősorban városi és gyermekmulatság, a felnőtt falusi nép körében sohasem gyökeresedett meg.
Jánosházy György Április bolondja is erre utal: a városi ember természetbe vágyódásáról.
Az asztmásan zörögve ingó,
kiszikkadt tavalyi iringó
fölött úgy száguld át a szél,
mint ördög hajtotta hintó.
Vele szökdécsel árkon-berken,
mint április bolondja, lelkem:
elolvadt a mogorva tél,
hát kölykösen hadd ünnepeljem,
hogy itt vagyok, nótázom, élek,
ha felszáradtak majd a tócsák,
új nyár zsongító Napja éget,
és halványszőke tearózsák
ringatják keblükön a méhet,
nektáros illatok hajósát.
Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevető hétfő, már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta – veszem kölcsön a szót újólag Bálint Sándortól. – Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon. (…) Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbe merítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.
Jómagam mára egy háromszéki beköszöntővel korban hozzám illesztett változatával búcsúzom:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
