Kedves Olvasóm, kezdjük mai május közepi sétánkat a csillagok világában. Ehhez Horváth István A Hét 1972. május 26-i számában megjelent Mért sajogja szerte magát? című versét hívom segítségül.
Miért sokkal nehezebb számunkra a növények megértése, mint az állatoké? – teszi fel a kérdést Peter Wohlleben német erdész, ökológiai szakíró, A fák rejtett élete világsikert aratott könyv szerzője. Nyomban válaszol is reá. – Az evolúciós történet az, ami nagyon hamar elválasztott bennünket a növényvilágtól. Összes érzékünk egészen másképpen működik, úgyhogy alaposan meg kell dolgoztatnunk képzelőerőnket, hogy legalább valami halvány fogalmunk legyen arról, mi zajlik a fákban.
E rejtett világot próbálja értelmezni Gál Éva Emese Pasztellje:
Akár a lelkünk lehetne a fenyves,
mély csöndjében annyi titok remeg.
A mennyekbe fölkúszó meredekhez
homorítja az Isten az eget,
és fönt, a végtelennel testközelben
az ég földdel cserél lélegzetet.
Mintha a szélkerengő telhetetlen
lenne, a fák egyre morajlanak,
s a fájdalmát zúgató rengetegben
hűsíti olykor homlokát a nap.
Ó, itt a sík gőgös terjeszkedése
már céltalan: csak fönt van és alatt,
ami méltó lehet a messzeségre.
A csúcs egyszer csak a mennyekbe vág!
De nézd: egy kis tisztás gagyog az égre,
s szorongva állja körül a világ!
Május idusán túl, a mennybe nyúló csúcsok közül felsóhajt a hold fényes ösvényére egy tiszta, virágszirom-finomságú dallam.
Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.
De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.
Az 1907. év májusának közepén született Dsida Jenő Erdő…-je éppen száz évvel ezelőtt, 1925. május 25-én került át éjsötét tintaként a fehér írólapra. Ma is hasonló gondolatokkal terhes az erdélyi táj.
…A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam,
félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?
Az ember-parány? Megundorodva s kiábrándulva földi praktikákból, hátát döntve a fényét bizarr vízesésbe csorgató Hold sugarának, remél. Reméli, Dsidával együtt, a Vadgesztenyefák igazát.
Körülragyognak másvilági képek – A mócsi meteorit egy darabja az ELTE geológiai múzeumában
Virágzanak a vadgesztenyefák.
A hosszú utcán egyenes fasor
bókol a csendes szellő borzolásra,
s a lombokra, mint gyémántszínű por
szitál le május első napsugára…
Virágzanak a vadgesztenyefák.
Vajjon megjegyzik-é most az arcomat
s a szememet, mely rájuk nézni sem mer,
s tudja-e a sok hóvirágos ág
hogy erre ballag egy hangulat ember,
ki csupa őszi nagy szomorúság?…
Vajjon megjegyzik-e most az arcomat?
S ha megjegyezték, adják-e tovább?
Elmesélik-e majd valakinek,
aki mosolyog, mosolyog csak egyre,
aki tavasszal is nagyon hideg,
s holnap talán majd sétálni fog erre? –
Ha most meglátnak, adják-e tovább?
Májusba fordul máma a világ:
muzsikálnak és terítenek asztalt,
felköszöntik a nyárnak kezdetét –
…Csak egy könnycseppet itat fel az aszfalt,
s rá százfelől, zizegve, szerteszét
szirmot szórnak a vadgesztenyefák:
Fehér, virágzó vadgesztenyefák…
Élők, a mi élő világunk részesei ők. Virágszirmok nem illenek a múzeumba.
Hanem a múzeumokra másként nagy szükség van. A Múzeumok Nemzetközi Tanácsának 1977 májusában Moszkvában megtartott XI. konferenciáján határozták el a Múzeumi Világnap ünneplését. 1978. május 18-án tartották meg az elsőt.
Hol ritkaságok vannak összehordva,
A múzeumban, hátul egy sarokba’
Egy meteorkőt hosszú évek óta
Tűnődve ér, tűnődve hágy az óra.
Így kezdi Reviczky Gyula A meteorkő című versét, ami először 1892. május elsején jelent meg a Rozsnyói Híradó Tárca rovatában. Egy múzeumi kő más világok megfejtendő üzenetét rejtheti. Mint az 1883-ban Mócson lehullott meteorit, amelynek darabjait a kolozsvári BBTE geológiai, s a budapesti ELTE földtani múzeumai őrzik.
Akárhová tekintek körül itten:
Nem ismert, idegen számomra minden.
Habár anyag nincs bennem ismeretlen:
Úgy érzem itt magam, mint idegenben;
S bár kő vagyok csak, szemre mint a többi:
Van bennem, érzem, a mi még se földi.
Olykor vágy száll meg, ismeretlen érzet:
Körülragyognak másvilági képek.
Máskor feljajdulok: Ha kő vagyok csak:
Mit mutogatnak bámuló csoportnak!
Mit láttok rajtam, kandi emberek,
Hogy ritkaságnak ide tettetek?
A kis szerényke kőben mit csodáltok?…
Nyomban meg is adja maga magának a választ a költő:
Egy ismeretlen másvilágot.
Más világ. Nem csak az égi kövek, de a természetet járó emberek többségének a földalatti is az.
Május 18-án emlékezzünk meg a modern barlangkutatás atyjáról. E napon, 1802-ben született Schmidl Adolf. A bécsi műegyetemen tanított földrajzot, amikor 1857-ben meghívták a budai műegyetem földrajztanárának. Megtanult magyarul; a kiegyezés után, amikor a német egyetemi tanárok többsége elhagyta a magyar egyetemet, ő maradt. Több mint 30 műve jelent meg a földrajz különböző ágairól. Az egész Monarchia területén végezte vizsgálatait; fő kutatási területei a szlovéniai karsztvidék és a Baradla-barlangvidék mellett a Bihar-hegységben voltak. Számos barlangot elsőként járt be, s bonyolult vízrajzi összefüggéseket tárt fel.
A Hold fényzuhataga előtt egy ember-parány
Égi s földi csodáktól elbűvölve folytassuk május közepi sétánkat a földön, mi több egy városi park tulipángruppjának szélén:
Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,
az örök legbelső erkélyjelenetben terveket
szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fiú boldog, hát komoly,
mint a férfiak ilyenkor: „Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni” – mondja –
„Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig –”
„..melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő,”
és elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.
A fénykörén kívül totyognak később
a férfiak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.
Az 1937. május 18-án született Lászlóffy Aladár – engedd meg, kedves velem vándorló Olvasóm, ezt a szubjektív „kinyilatkoztatást” – legszebb verse, a Júlia sírja, nekem mindig a kolozsvári egyetemi botanikus kert tulipántengerét juttatja eszembe. Ott láttam először „fekete” tulipánt, még kisiskolás koromban. (Teszem a feketét idézőjelbe, mivel az „csak” …nagyon mély bíborszínű volt. Egykori egyetemi botanikatanárnőm, Csűrös-Kártalan Margit tanított meg arra, hogy a természetben, s főleg a virágok körében, nem létezik fekete. Hiszen a feketének evolúciós szempontból nem is lenne értelme.)
Május 20., 2018-tól, az Egyesült Nemzetek Szervezetének döntése értelmében, a méhek világnapja. Három évig (!) vizsgálták a méhek világnapjának kijelölését kezdeményező szlovéniai beadványt, míg végül a 2017. decemberi közgyűlésen elfogadták. A világon a legmagasabb arányban Szlovéniában foglalkoznak méhészkedéssel, ami a lakosság mintegy fél százalékát jelenti. Nem véletlen, hogy a méhvilágnapi javaslat is ebből az országból érkezett az elbírálásra és döntésre jogosult nemzetközi fórum, az ENSZ elé. Azért ünnepeljük a méhek világnapját éppen e napon, mert akkor született, 1734-ben, az európai méhészet kiemelkedő alakja, az első osztrák méhészeti iskola egykori vezetője, a szlovén Anton Janša.
Május 21-én, 1896-ban született Rakusz Gyula geológus, Magyarország részletes földtani feltérképezésének egyik kezdeményezője, a Villányi-hegység monográfiájának elkészítője. Munkássága sokirányú; jelentős tudományos eredményeket ért el a hazai karbonfaunák feldolgozásával.
Ugyane napon, 1863-ban született Aradon Winkler Lajos vegyész. A budapesti tudományegyetemen szerzett gyógyszerészi oklevelet, és egy ideig Than Károllyal dolgozott együtt. Mestere halála után ő lett az I. Számú Kémiai Intézet vezetője. Új elemzési módszerek kidolgozásával, elsősorban precíziós gravimetriával, gázanalízissel, víz- és gyógyszervizsgálatokkal foglalkozott. Hírnevét az 1888-ban A vízben feloldott oxigén meghatározása című doktori értekezésében leírt módszere alapozta meg – ez Winkler-féle jodometriás meghatározás néven világszerte elterjedt, és manapság is használatos. Összefüggést állapított meg a gázok oldhatósága és belső súrlódása között. Legfontosabb saját eljárásait a Stuttgartban 1931-ben, majd 1936-ban megjelent Ausgewahlte Untersuchungsverfahren für das chemische Laboratorium (Válogatott vizsgálati módszerek a kémiai laboratórium számára) című kétkötetes munkájában foglalta össze.
Mért sajogja szerte magát?
– fejezem be mai sétámat Horváth István versének második szakaszával, szándékomban értelmet adva a közben feltett kérdésekre is –
Sajgásában annyi vágy van.
Látom a rá felkacagó,
sugarától megérintett
nyíló almafa-virágban.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2025-ben, május 16-án, Mózes és Botond napján
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
